Hát persze, hogy az angol. Futballról lévén szó, ezt felesleges is kiemelni, hiszen ahogyan Monte-Carlóban van „a” kaszinó (Le Casino), úgy az angol futballszövetség neve is egyszerűen FA. „A” futballszövetség. Mint a Nemzeti Futballmúzeum, amely nemrég költözött be Manchester belvárosába, a városi tanács unszolására és jelentős pénzügyi támogatásával. A többmillió fontos támogatásnak köszönhető az is, hogy az intézmény nem szed belépődíjat, és a profitmaximalizálás helyett a látogatók számának minél magasabbra történő tornászására törekszik, amint elmondta nekünk alkalmi kalauzunk, David Pearson, a múzeum igazgatóhelyettese, aki Londonból költözött ide lengyel feleségével.
Tanórák keretében is jönnek ide osztályok, hiszen a futball Európában (no, nem nálunk!) a kultúra része, az általános műveltség fontos területe.
A manchesteri intézmény idei slágere az angol liga történetének Hall of Fame-je, amelynek nevei a nagy aulában és könyvben is megjelennek. És ha már az aula: az épület nem annak épült, ami, a focimúzeum csak örökölte az amúgy igen speciális, lépcsőre emlékeztető belvárosi házat, amely emeletről emeletre szűkebb, kisebb kiállítótérrel gazdálkodhat.
Az interaktív részlegben lenyűgöz minket a háromdimenziós hologramvetítés, amidőn Gary Lineker tőlünk karnyújtásnyira magyaráz arról „élőben”, hogy miként próbálhatják ki a múzeumlátogatók a riporter, a szakkommentátor életét az élethűen berendezett tévéstúdióban, amely mindenben a népszerű „Match of the Day” focis műsor díszleteinek felel meg.
Davidet megkérjük, hogy hadd rúgjunk 11-est az erre a célra kialakított interaktív szobában, ahol a számítógép kapusának az eszén kell túljárni egy valóban a gólvonaltól tizenkét yardra letett igazi labda elrúgásával egy olyan kapura, amely valaha a Wembley füvén állt, onnan került a múzeumba. (Jelentem, alkalmi ellenfelemmel, a Celtic Budapest angol származású játékosával, Matthew Watson-Broughtonnal szemben megvédtem a haza becsületét: bár háromból én is csak két büntetőt lőttem be, a gép erősebbnek mérte a rúgásaimat, így engem hozott ki győztesnek.)
És bár az üveg mögött megcsodálhattunk két aranylabdát is (Matthewsét és George Bestét), meg egy sor fantasztikus ereklyét a százéves futball-labdáktól Palotás Péter magyar válogatott mezéig (!), a legnagyobb benyomást a nagyszerű Best nyitott tetejű Mini Morrisa tette ránk, szinte elképzeltük, amint szőke lányokkal az oldalán suhan vele a hetvenes évek elején a szabadság mámorában.
És persze a múzeum shopjában vásárolt Puskás-képeslap, amelyen Glasgowban, a legendás 1960-as BEK-döntő előtt vagy után áll, és a Real Madrid szupersztárját helyi gyerekek gyűrűje veszi körül.
Nehéz kérdés, hogy miként lehet a futballt, az improvizácó művészetét, a soha meg nem ismétlődő pillanatok varázsát múzeumokba zárni, ám egyre többen keresik rá a választ, miután Európában az idén 150 éves futball immár a klasszikus műveltség részévé vált. Csak Manchesterben több megoldást tanulmányozhatunk, hiszen ott van még a United lenyűgöző klubmúzeuma és stadionja, amely mögött – gondolhatják – a City sem akar elmaradni, még ha hasonlóan gazdag múltat persze nem is vásárolhat magának…
Szöllősi György
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)
