A FourFourTwo magazin minden olyan műalkotás, könyv, film, kulturális produkció iránt élénken érdeklődik, amelynek szemernyi köze van a futballhoz, ezért igyekszünk feldolgozni, bemutatni a kezünkbe és látókörünkbe kerülő szellemi termékeket, amelyekben egy a közös: a foci.
Martin Munkácsi: A kapus egy másodperc töredékével később érkezik. Budapest, 1928 körül (Az ullstein bild tulajdona)
A Ludwig Múzeumnak köszönhetően teljes képet kaphattunk a fotózás történetének egyik legjelentősebb alakja, Martin Munkácsi életművéről. Az FFT az objektívek mögé nézett, és egy lebilincselő háttérsztorit talált. Hogyan jut valaki a futballpálya mellől Hollywoodba? Mesebeli történet, csak happy endet nem ígérhetünk.
Fut egy nő a tengerparton, combizmai megfeszülnek, könnyű boleróját meglebbenti a szél: manapság ezrével látni ilyen divatfotókat. 1933-ban azonban, amikor Munkácsi így fotózta le Lucile Brokaw-t, merő képtelenségnek hatott az ötlet: mozgásban lévő modell? Semmi műtermi giccs, mesterséges fény vagy vödörrel behordott homok a stúdióban? Eladhatatlan! Carmel Snow, a Harper’s Bazaar félisteni státusú főszerkesztője azonban megsejtett valamit az Amerikába emigrált magyar fotós bimbódzó zsenialitásából, és engedte, hogy egy egész sorozatot készítsen a lap számára. Az editorial viharos sikert aratott, Munkácsi Hollywood legdédelgetettebb fotósai közé emelkedett, sztárok adták egymásnak a kilincset háromszintes műtermében Katharine Hepburntől Marlene Dietrichen át Fred Astaire-ig. És hogy hogyan lett a különleges ritmusérzékkel elkapott pillanatok nagymestere az egész fotóművészetet a négy sarkából kiforgató művész, arra (a ragyogó tehetség és az aszkétizmusba átcsapó szorgalom mellett) a válasz igen meglepő: a futballnak köszönhetően.
Amikor Munkácsi Márton tizenhat évesen Budapestre települt, alkalmi munkákból tartotta fenn magát, éjjelenként pedig tanult, hogy elérhesse álmát: sportújságíró szeretett volna lenni. 1913-ban megkapta a hőn áhított állást Az Est szerkesztőségében, és végre annak élhetett, amiért a leginkább rajongott: a futballnak. Tudósítóként járta a pályákat, és mivel fotóst nem adtak mellé, maga fényképezett. Önképzését innentől a fotózás irányába fordította. Első gépét saját maga készítette (!), ezzel fotózta Budapest utcáit, számtalan szociografikus fényképen alakította ki saját stílusát. Mivel mindeközben jelentős magánarchívumot hozott létre, egyike lett a legkeresettebb fotóriportereknek: dolgozott a Pesti Naplónak és a Színházi Életnek. Ekkoriban élte fénykorát a fotóriportázs műfaja, és Munkácsi abban a kivételezett helyzetben találta magát, hogy szinte egyedüliként az ő nevét tüntették fel a lapok a munkái mellett.
Munkácsi a futball, egész pontosan a futballkapusok bűvöletében élt. Hosszú órákat görnyedt az alapvonalnál, hogy megörökíthessen egy-egy gólt vagy nagy védést, és eközben olyan elképesztő ritmusérzékre tett szert, hogy mai szemmel is megdöbbentő kapusfotóinak tökéletessége. Az írást szép lassan felváltotta a fotózás, a sportot pedig a divat – de vajon kell-e vitatni, hogy mindaz a dinamizmus, amit Munkácsi későbbi képeiben tapasztalhatunk, a futballisták mozgásának megfigyeléséből, a játék ritmusának mélységes ismeretéből eredeztethető? Aligha.
Hogy ő maga futballozott-e, arról nincs adatunk. A sportág iránti rajongása azonban nem csupán művészetformáló újításokra sarkallta Munkácsit, hanem keretbe is foglalta káprázatos pályafutását. A szerencse ugyanis nem csak a zöld gyepen forgandó. Az idősödő mester helyét a vezető lapoknál átvették azok a fiatalok, akik az ő képein tanulták a szakmát, a rohamosan fejlődő technika pedig az ő oldalukon állt. Hollywoodban is őrségváltás történt, Munkácsi szép lassan kiment a divatból. Az elszegényedett, magányos, elfeledett fotóművészt ott érte a halálos szívinfarktus, ahol a legboldogabb volt egész életében: egy futballstadionban.
Csepelyi Adrienn
MARTIN MUNKÁCSI (Mermelstein Márk, Kolozsvár, 1896. május 18.–New York, 1963. július 13.)
Sportújságíró, fotóriporter, divatfotós. Karrierjének főbb állomásai: Budapest (1911–28, Pesti napló, Az Est, Színházi Élet), Berlin (1928–34, Berliner Illustrirte Zeitung, Tempo, Die Dame), New York (1934–63, Harper’s Bazaar, Ladies’ Home Journal) A fotózás egyik nagy újítójaként tartják számon, olyan fotóművészek vallották mesterüknek, mint Henri Cartier-Bresson vagy Richard Avedon.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. áprilisi számában.)
