Szöveg Alex Reid
ARSENAL: THIERRY HENRY
A romantikusok valószínűleg Dennis Bergkampra szavaztak volna, de a holland csatár hiába volt egész Anglia legjobb játékosa az 1997/98-as szezonban, Thierry Henry ezt a szintet öt éven át, vagy még tovább is képes volt elérni és tartani.
1999-ben érkezett az Arsenalhoz Monacóból, és kevesebb, mint hét szezon alatt a klub valaha volt legjobb góllövője lett. Azok közül a játékosok közül, akik száz gólnál is többet szereztek a Premier League-ben, egyedül Sergio Agüerónak volt jobb eredményességi rátája (0.69) Henryénél (0.68). És hogy a francia játékos nemcsak ragadozó volt a tizenhatoson belül, azt bizonyítja gólpassz-mutatója.
Elképesztő sebességet diktálva verte meg a védőit, fantasztikus trükkökkel zavarta össze őket és olyanokat képes volt megcsinálni olyasmit is, amiről mások nem is álmodnak. Káprázatos játékos, aki miatt önmagában is muszáj volt nézni a „Match of the Day” összeállítást.
CHELSEA: DIDIER DROGBA
A Chelsea légiós-listája igen hosszú, és nem könnyű választani közülük, gondolva itt elsősorban a zseniális olasz Gianfranco Zolára, aki valószínűleg a klub legjobb játékosa volt egészen addig, míg össze nem állt a Petr Cech, John Terry, Frank Lampard és Didier Drogba fémjelezte első sikercsapat.
Az elefántcsontparti támadó újra feltalálta a középcsatár pozícióját a Premier League-ben. Gyors és mozgékony játékos volt, aki képes volt megtartani a labdát, vagy megverni a védőket a levegőben is, és persze bármikor képes volt gólt szerezni. A Chelsea csapatában 164 találatot szerzett, de ez nem mutatja meg a teljes képet, mert sokat nagy meccseken szerzett: FA-kupa döntőkben, Ligakupa-döntőkben és ő egyenlített a Bajnokok Ligája döntőben is.
Drogba igazi kihívója a „Chelsea valaha volt legjobb légiósa”-díjért idővel talán a klub egykori tízese, a belga Eden Hazard lehetett volna, már ha a klubnál maradt volna…
EVERTON: TIM CAHILL
Van olyan játékos, akin egyszerűen jól áll a csapat meze, aki gyorsan beilleszkedik és fontos része lesz a klubnak. Még akkor is, ha a világ másik végéről származik. Az Evertonnak biztosan voltak tehetségesebb légiósai, mint Tim Cahill, mondjuk az orosz Andrej Kancselszkisz vagy az elegáns játékáról ismert, hét évig a csapatban játszó spanyol Mikel Arteta. Esetleg a belga Romelu Lukaku, aki 166 meccsen 87 gólt rámolt be az ellenfeleknek.
Mégis az ausztrál támadó középpályás neve vált eggyé a klubéval az alatt a nyolc év alatt, amíg ott játszott. Ebben persze az a 68 gól is segített, amit Cahill a klub színeiben ért el, amelyek közül tizenkettőt rögtön az első idényében szerzett, ötöt pedig a városi rivális Liverpoolnak rúgott, ami a háború utáni időszakot nézve klubrekord. És a gólörömét sem lehet elfelejteni.
LEICESTER CITY: RIYAD MAHREZ
Persze tiszteletben tartjuk Kasper Schmeichel hűségét és eredményeit, akárcsak N’Golo Kanté egyszezonos varázslatát és minden egyes tengerentúl tehetséget, akik szerepet játszottak a Leicester City csodaszámba menő angol bajnoki címében a 2015/16-as szezonban. A mostani választás azonban nem volt nehéz.
Tisztán csak a képességeit tekintve az algériai szélső, Riyad Mahrez nemcsak a Leicester valaha volt legjobb légiósa, hanem valószínűleg a játékosa is. A francia másodosztályú Le Havre csapatából érkezett 2014-ben, négy és fél szezont töltött a klubnál és őrjítette meg az ellenfelek védelmét őrületes cseleivel, hajszálpontos passzaival és könyörtelen befejezéseivel.
Ez a folyamat a 2015/16-os idényben érte el csúcsát, amely során 18 gólt szerzett, őt választották az Év játékosának, és hetedik lett az Aranylabda-szavazáson. Mahrez a siker után még két szezonon át Leicesterben maradt, pedig erősen csábították máshová, 2018 nyarán végül a Manchester City 60 millió fontért elvitte. És ha Josep Guardiolának elég jó volt, akkor legyen az nekünk is.
LIVERPOOL: LUIS SUÁREZ
Az uruguayi Luis Suárez csak három és fél szezont töltött Liverpoolban, amely során nemcsak az derült ki, mennyire tehetséges, hanem hogy mennyire konok. De az biztos, hogy az Anfield csak kevés nála jobb játékost látott.
Amikor 2011-ben, 22.8 millió fontért megérkezett az Ajaxtól, a képességeivel mindenki tisztában volt, de az akciók befejezése eleinte nem ment neki olyan jól, mint a játék többi része. De egyszer átszakadt a gát, a 2012/13-s és 2013/14-es szezonokban Suárez két harminc gólos idényt produkált, utóbbiban a Pool kis híján megnyerte a bajnokságot.
A Norwich ellen szerzett négy találata és a mutatott játéka a modern angliai topfutball egyik legmegdöbbentőbb teljesítménye volt. Suárez 2014-ben 65 millió fontért Barcelonába igazolt, de a tény, hogy a szurkolók nem haragudtak meg rá, pontosan mutatja, hogy mekkora hatással volt a Liverpoolra.
MANCHESTER CITY: DAVID SILVA
Hogyan lehet az, hogy egy légiós, aki a klub történetének legjobb gólszerzője, egyben az egyik hőse az utolsó perces, bajnoki győzelmet jelentő gólja miatt, hiányzik erről a listáról? A Manchester City újkori történetének nagyjai, Vincent Kompany, Yaya Touré és Sergio Agüero is közel van ahhoz, hogy a klub legjobb légiósaként emlegessük.
A mi választásunk mégis David Silvára esett. A 125-szörös spanyol válogatott játékos tíz évet töltött a klubnál, a bajnokságban hatvan gólt szerzett és 93 gólpasszt adott. Ez önmagában is jól hangzik, de egyáltalán nem a számok mutatják a középpályás igazi értékét.
Silva sokoldalú játékos, aki nemcsak remekül lát a pályán, de jól ismert volt arról is, mennyire következetes és mennyire keményen dolgozik. Mindig észrevette az üres területeket, okosan használta a labdát, az egyszerű és a bonyolult megoldások mestere. 2010-ben 25 millió fontba került, de valódi értéke, különösen az őt halk szavú hősnek tartó City-szurkolók szemében felbecsülhetetlen.
MANCHESTER UNITED: CRISTIANO RONALDO
Az Arsenalhoz hasonlóan itt is biztosan másvalakit választottak volna a romantikusok, mégpedig Eric Cantonát, akinek 1992-es érkezésével kezdődött a modern kori Manchester United sikerkorszaka, magatartásával és képességeivel óriási szerepet játszott abban, hogy a klub lezárta a 26 szűk esztendőt, és vele együtt öt szezon alatt négy bajnoki címet szerzett.
Mégis, ha a „legjobbról” beszélünk, egy játékos kiemelkedik: Cristiano Ronaldo. Pedig a portugál szélső első három szezonja az Old Traffordon nemcsak az ügyességről, hanem a frusztrációról is szólt, azonban a következő három évben megállíthatatlan volt. 2008 ban például triplázott, megnyerte az angol bajnoki címet és a Bajnokok Ligáját, valamint a hatvanas évek óta ő lett a United első aranylabdása.
2009-ben elhagyta a klubot és a Real Madridhoz igazolt, ahol elképesztő számokat produkált, de Cristiano Ronaldo „legélvezhetőbb verziója” valószínűleg az Old Traffordon játszott. Mintha megbabonázta volna az ellenfél védőit, miközben betört a tizenhatoson belülre és gólt szerzett. Egyszerűen szenzációs volt, és egyelőre úgy tűnik, a visszatérése után is az!
NEWCASTLE UNITED: NOLBERTO SOLANO
Ki az, aki ne szeretne a stílusos, trombitázó perui szélsőt, aki egy szünetet közbeiktatva kétszer is játszott a kedvenc csapatában? Biztos minden klubnak van egy ilyen futballista a történetében…
Pedig Nolberto Solano, akit 1998-ban igazolt le a Newcastle az argentin Boca Juniorstól, nem volt egyhangú választás a szerkesztőségen belül. Hogyan is lehetett volna az, mikor ott van a nyolc évig a klubot szolgáló, argentin válogatott középhátvéd, Fabricio Coloccini, vagy a francia David Ginola, aki két éven át stabil tagja volt az egyik leginkább közönségszórakoztató stílusban játszó Newcastle Unitednek?
Nobby Solano azonban többet tett náluk. 315 meccsen lépett pályára a klubnál, 48 gólt szerzett, és állandó fenyegetést jelentett az ellenfélre technikai trükkjeivel és szabadrúgásaival. Ráadásul 2004-es távozása után egy évvel nem félt visszatérni, és a csapat kedvéért új posztot elvállalni, 2006-ban jobbszélsőből jobbhátvéd lett.
TOTTENHAM HOTSPUR: OSVALDO ARDILES
A Tottenham Hotpur azon kevés klubok egyike, amely történetének legjobb légiósa még a külföldi játékosok tömkelegét Angliába csábító Premier League-éra előtt játszott a csapatban. Na, nem mintha 1992 után ne érkeztek volna zseniális játékosok, ott van például a német Jürgen Klisnmann, a francia David Ginola, a bolgár Dimitar Berbatov, a horvát Luka Modric, vagy a dán Christian Eriksen.
De Ovaldo Ardiles mindannyiuk előtt érkezett. Úttörő volt, aki friss világbajnokként érkezett Londonba 1978-ban honfitársával, Ricardo Villával együtt, mint a First Division új egzotikumai. Bár fizikai szempontból a 170 centis Ardiles egy teljesen más ligába került, de a kezdetektől átlátta a játékot.
Egy, a Falkland-szigeteki háború kitörése miatti rövid, párizsi kölcsönszerződéstől eltekintve tíz szezonon át a klubnál maradt, amellyel nyert FA-kupát és UEFA-kupát, valamint a tiszteletére dal is született, az 1981-es Ossie’s Dream.
WEST HAM UNITED: PAOLO DI CANIO
Meg kell ezt magyarázni? Ludek Miklosko kultikus figura marad, Dimitri Payetnek is volt egy elképesztően jó szezonja , de az olasz Paolo Di Canio mérföldekkel vezet mindenki előtt. Tettei és nézetei ugyan megoszthatják a róla kialakult képet, de a tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt.
Di Canio olyan játékos volt, akit még Éric Cantona is „túl forrófejűként” jellemzett volna. A West Ham a legjobb részt kapta ki belőle, 1999-ben érkezett a Sheffield Wednesdaytől, amely mindenáron szeretett volna megszabadulni tőle, miután meglökte az őt kiállító Paul Alcock játékvezetőt. Az üzlet a WHU-nak másfél millió fontjába került, ami remek üzletnek bizonyult.
És Di Canio magával hozta a tüzet, az ösztönös érzéket a játékhoz és az elképesztő gólokat, gondolva itt különösen a Wimbledon elleni ollójára. Ez odáig jutott, hogy Sir Alex Ferguson megpróbálta leigazolni a Manchester Unitedbe. Kár, hogy a történet vége nem lett ilyen szép, a 2002/03-as szezonban nyilvánosan összekapott Glenn Roeder menedzserrel, aki egy időre ki is rakta az első csapatból, a WHU pedig kiesett a Premier League-ből. De az nem Di Canión múlt.
Forrás: FourFourTwo.com
