Állítólag egy év sem kellett hozzá, hogy az 1947-ben bevezetett állami totójáték megjelenése után Magyarországon szinte azonnal felbukkanjon a totócsalás is. Aztán a ’70-es években már jól szervezett bűnbandák adták-vették a meccseket idehaza. A műfaj nagy klasszikusa, a börtönévekben teljesen tönkrement Molnár Tibor „Totókirály” még romantikus hős volt a szocialista Magyarország körülményei közepette nagyzoló pezsgőzéseivel, fehér kesztyűs sofőrjével és fekete Mercedesével a mai, gyilkosságoktól sem visszariadó, családokat zsaroló, eurómilliókat mozgató fogadási csalókhoz képest.
Érthetetlen, hogy a kádári titkosszolgálat és a rendőrség éveken át tétlenül nézte, amit minden NB II-es intéző a saját szemével látott: manipulálják a mérkőzéseket, megvesztegetik a játékosokat. Közben évtizedeken át olyan mesterséges viszonyokat erőltettek rá a magyar focira, amelyek óhatatlanul a bundázásokhoz vezettek.
A legfontosabb okok ma is ugyanazok: a magyar fociban valódi motiváció nincs, sok proficsapatnál fizetés is alig, miközben manipulált eredményekkel vagyonokat lehet keresni, olykor akár egy-egy mérkőzésen is. Az embernek persze ökölbe szorul a keze, amikor ifjúsági meccsek megvételéről, utánpótlás-válogatott találkozók befolyásolásáról hall. Mert valamiért azt gondoljuk, hogy a gyerekkor vagy a címeres mez tabu. Ugyan!
Szegény (?) Totókirálynak talán még az lett volna. Manapság, amikor már egyes, amúgy érdektelen nemzetközi válogatott meccsek csak azért jönnek létre, hogy valakik dollárszázezreket kaszáljanak, maguknak rendezik a mérkőzést, maguknak rendelik hozzá a bírót, netán a csapatokat; amikor ügynökök azért helyeznek el játékosokat olcsón egyes kluboknál, hogy általuk bejutva az öltözőbe, meccseket, szögleteket, gólokat vegyenek; amikor családos magyar futballista szájába dugott fenyegető revolverről, összevert élvonalbeli játékosról, baseballütővel kergetett válogatott labdarúgóról beszélnek idehaza is – már semmi sem szent.
Csak azt nem értem, ha a németeknél le lehetett tartóztatni és börtönbe csukni játékvezetőt, fogadási maffiózót, és még Olaszországban is büntetéseket róttak ki, akkor nálunk miért ez a nyomasztó csönd? A csalók pénze mindenre elég?! Közöttünk sétálnak, mosolyognak, luxusautókat vezetnek olyan szereplői a lerongyolódott magyar focinak, akikről közszájon forog, hogy „tippmixesek”. Nemzetközi közhely, hogy Magyarország az egyik fellegvára a fogadási csalásoknak, a téma a magyar közéletben mégsem létezik, pedig milliárdokról, köztünk élő bűnözőkről van szó.
Az FFT igyekszik élére állni a fogadási csalások elleni harcnak, és ehhez kaptunk nagyszabású külső segítséget Declan Hill bundakönyve révén. A most megjelenő magyar kiadást jó szívvel ajánlom mindazok figyelmébe, akik kíváncsiak arra, hogy mi folyik itt…
Szöllősi György
A FourFourTwo magazin 17. lapszámának (2011. augusztus) főszerkesztői jegyzete.
