Megható volt találkozni a számtalan csalódott véleménnyel abban az öt hónapban, amikor nem tudtuk kinyomtatni a FourFourTwo magazin magyar kiadását a járvány első hulláma idején, s aztán látni azt a küzdelmet, amelyet leghűségesebb olvasóink vívtak az utólag kinyomott „Covid Collection” példányaiért. Szomorúak vagyunk természetesen, hogy tavaly tavasszal nem tudtuk méltó módon megünnepelni a magyar FFT tizedik születésnapját, de büszkeség arra gondolni, hogy 2010 óta mennyi nehézséget, futballkudarcot, viszontagságot éltünk át olvasóinkkal együtt, mígnem beigazolódott az okoskodásunk, amellyel egykor belevágtunk: a történelmi mélypontról csak felfelé vezethet az út a magyar futball számára is.
Nem volt könnyű, de annyit már mindenképpen elmondhatunk, hogy nagyszerű élményt jelentett a magyar FFT címlapján látni Dzsudzsák Balázst, Szalai Ádámot, Juhász Rolandot, Dárdai Pált, Gera Zoltánt, Bernd Storckot, Király Gábort, hogy aztán ezek az urak kirepítsenek bennünket Franciaországba, a magyar labdarúgás első Eb-jére 44 év után. És csodás, hogy aztán címlapemberünk volt Marco Rossi és Szoboszlai Dominik, akik már az újabb, a 2020-es Eb-kijutás kulcsemberei. Vagy Szerhij Rebrov, akivel 25 év után a Bajnokok Ligája főtáblájára jutott a Ferencváros. Ha a maga szerény eszközeivel is, de folyóiratunk is azért küzd immár tizenkettedik éve, hogy a hajdan irigyelt, majd lepusztult hazai futballkultúra újjáépüljön, a „magyar labdarúgás” jelzős szerkezet ne a szégyent, a pancserséget jelentse, hanem ismét a zsenialitás, a virtuozitás, a varázslat ugorjon be róla mindenkinek. Itt talán még nem tartunk, de az említett sikerélmények után lelkesedésünk töretlen, és olvasóinkkal, a magyar futball megannyi szurkolójával együtt készülünk a történelmi budapesti Eb-meccsekre, arra a helyzetre, arra a hangulatra, ami még Sárosiéknak, Puskáéknak, Albertéknak, sőt Geráéknak sem adatott meg: több tízezer, piros-fehér-zöld zászlót lobogtató magyar szurkoló előtt léphet pályára itthon, a nemzeti stadionban, azaz a Puskás Arénában a magyar válogatott az aktuális – csekélység – világbajnok franciák és Európa-bajnok portugálok ellen.
De addig is olvassák a FourFourTwo-t, amelynek – nézzék el, ha elfogult vagyok – páratlanul erős számát hozták össze megint a brit és hazai kollégáink. Köztük a már történetmesélőként is klasszis Kiss László, akinek folytatjuk a sorozatát újabb tíz epizóddal. Vagy Lándori Balázs, aki a délszláv háború vérfagyasztó futballvonatkozásaiba avat be minket. És S. Tóth János, akinek interjúalanya egy hazai rendezésű Eb-t már megnyert a magyar válogatottal – vízilabdában, hiszen Märcz Tamásról van szó. De hatalmas köszönet Jocha Károlynak is, aki majd’ fél évszázad elteltével Vic Halom személyében felkutatta a tudomásunk szerint egyetlen magyar FA-kupagyőztest. Aztán itt van az Andy Mitten exkluzív címlapinterjújában megszólaló Bruno Fernandes, vagy Martin Mazur pazar összeállítása sokunk kedvencéről, Gabriel Batistutáról. De Szilágyi László révén Petry Zsoltot is elértük Berlinben, és a levéltárak kitartó kutatója, Vörös Csaba újabb csemegét ásott elő: a Kádár-rendszer egyik hivatásos megmondóemberének, Végh Antalnak a bestselleréről ír. Miközben felületes és hatásvadász módon sárba taposta a magyar futball minden nagyságát, a problémák valódi okairól és felelőseiről, azaz az álamatőr, belterjes szocialista nihilről és az állampárt futballellenes politikusairól természetesen nem írt egy szót sem a KISZ-délutánok ünnepelt sztárszociográfusa, aki azért hatalmas üzletet csinált magának az anyagiassággal vádolt magyar futball nyomorából, még nyugaton is. Mi pedig a kétségtelenül szállóigévé lett véghantali kérdések után – Miért beteg a magyar futball? Gyógyít6atlan? – néhány évtizeddel, a világjárvány harmadik hullámában vergődve egyre erősebben bízunk a gyógyulásban és az egészséges jövőben.
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. májusi számának főszerkesztői jegyzete.)
