Egy komáromi vendéglőben – még a neve is sorsszerű, a Kocsis étteremben – vacsoráztunk Czibor Zoli bácsival 1997 nyarán. Kitűnő cigányzenekar játszott a vendéglőben, és a prímás természetesen muzsikálni akart a vendégeknek. Na, nem annyira nekem, a 19 éves újságírószakos egyetemistának, sokkal inkább a világhírű Czibor Zoltánnak, aki akkor már néhány éve újra Komáromban élt, ahol egykor vasutas, majd futballista lett, és élvezte, de meg is szenvedte ezt a furcsa, kétarcú posztkommunista világot, ami Magyarországon várta őt.
Az asztalunkhoz lépő muzsikus nem tudta, hogy amit most kér („Milyen nótát húzhatok, Czibor úr?”), arra a válasz nagyon, nagyon nehéz. Nem azért, mert a magyarságához a legcudarabb száműzetésben is ragaszkodó futballsztár ne ismert, szeretett volna jó pár magyar nótát. Inkább azért, mert attól félt, ha komolyan veszi e kérdést, ha elhúzat egy bús magyar nótát, akkor meghasad a szíve.
Az emigráció barcelonai évtizedeiben tudatosan, a saját lelkét kímélendő kerülte az ilyen helyzeteket. Bár ismerősök, művészek, barátok megannyi lemezt küldtek neki, jóakaratból, kedvességből hazai muzsikával, magyar cigányzenével, ő ezeket a lemezeket egyetlenegyszer sem játszotta le. Mert nem lett volna képes végighallgatni azokat. Mert úgy érezte, ha meghallja sírni a hegedűt, azt nem éli túl.
És hosszan kérette magát akkor, 24 éve is. Látszólag azért, mintha ez egy túl lényegtelen kérdés lenne, rámenős akadékoskodás, ami megzavarja a vacsoránkat. Valójában azért, mert nótaválasztása a legmélyebb kitárulkozást, a legőszintébb vallomást jelentette. „Hát jól van, ha annyira akarjátok – mondta nekünk, a szűk asztaltársaságnak, és a prímáshoz fordult: – Akkor húzd el a vén cigányt…”
Csak jóval később gondoltam bele, hogy mit is éltünk át akkor. A már halálos beteg Czibor Zoltán, aki évtizedes állhatatossággal és hősiesen kibekkelte ugyan a diktatúra bukását, de akinek alig néhány éve maradt csupán az ismét szabad Magyarországon, újjáalapította szeretett városa, Komárom addigra megszűnt futballcsapatát, és megszállottan küzdve az ügyért, elnökként felvitte a csapatot a másodosztályig. Mert, ahogyan a nótában a reszketeg, viszszavonult öreg művész mondja, kéri, úgy kívánta ő, Czibor Zoltán is: „Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán! Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.”
Ahogyan 1997-ben az Aranycsapat balszélsőjének és egyik legnépszerűbb játékosának a szívéből szólt az is: „Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még, könyörgöm, de sokat húztam, valaha réges-rég…”. Vagy Vörösmartyval: „Szív és pohár tele búval, borral, húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal”.
Aztán még annak az évnek az őszén eltemettük a magyar futballtörténet egyik legnagyobbját. „Nem muzsikál már sohasem már, csendes lett a vén cigány” – mondja a nóta, Czibor Zoltán üzenete, példája, hazaszeretete azonban az Aranycsapat világraszóló története révén örökre fennmarad, immár Komárom is méltó módon, büszkén őrzi az emlékét. Klapka György, Jókai Mór, Lehár Ferenc után a komáromiak legújabb kori hőse és példaképe, Czibor Zoltán nevét már nemcsak sporttelep és utca viseli a városban, hanem elkészült egészalakos szobra, Csák Attila szobrászművész nagyszerű alkotása is, amelynek augusztusi leleplezése juttatta mindezt eszembe, és amelyet Kiállítva című rovatunkban mutatunk be az FFT olvasóinak.
Erre a szoborra, Komárom megbecsülésére Czibor Zoltán talán minden trófeájánál, góljánál büszkébb lenne. A barcelonai éjszakában nyugtalanul bolyongó hajdani világsztár ugyanis a tempót nehezebben bíró sportújságíró kollégámnak, Bocsák Miklósnak mondta a nyolcvanas évek elején: „Hogy miért nem lassítok? Majd, ha látod kiírva, hogy Komárom, akkor megállhatunk.”
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. októberi számának főszerkesztői jegyzete.)
