A Barcelona elnöke eljött Pestre, hogy személyesen rója le kegyeletét Kocsis Sándor újratemetésének alkalmából, mert mint mondta, a régi nagyok nélkül nem lenne az a klub, ami, és nem beszélhetnénk Messi, Iniesta, Xavi és a többiek sikereiről sem. Mindez azért is fontos, mert például a Honvéd főnöke ugyanúgy hiányzott a temetésről, ahogyan korábban Puskáséról, amelyen viszont itt volt Blatter, Platini, Beckenbauer, és az aznap este bajnoki meccset játszó Real Madrid elnöke.
Mindez sok mindent megmagyaráz, ahogyan az is, hogy Sandro Rosell nem megsértődött azon, hogy a család és a magyar rajongók itthon akarják tudni a vb-gólkirály hamvait, ellenkezőleg, személyesen vett részt abban, hogy ez méltó módon sikerülhessen, és azzal büszkélkedett, hogy Kocsis gyermekei, unokái beilleszkedtek Katalóniában, és ott képzelik el az életüket ezután is. Kocsis révén szerinte barátságot kötött Magyarország és Katalónia, a közöset, a mindannyiunk számára lelkesítő üzenetet kereste az újratemetésben, amely lényegesen nagyobb visszhangra lelt a spanyol médiában, mint a magyarban, míg nálunk az volt a téma, Kocsis vagy Puskás volt-e a nagyobb.
A kérdés természetesen méltatlan és értelmetlen, hiszen mindkettőjüket örökbe a szívükbe zárták a magyar futball és a szép játék rajongói világszerte, és mindketten olyan magasságokba jutottak (világbajnoki gólkirályi cím itt, három BL-győzelem ott, kulcsszerep az 1948–49-es csoda Fradiban itt, 10-es mez a nagy Realban ott, két fejes gól a vb-elődöntő hosszabbításában itt, hét gól két BEK-döntőben ott, hét [!] válogatott mesterhármas itt, 84 válogatott gól ott, a világ legzseniálisabb feje itt, legjobb bal lába ott, és így tovább), ahol már képtelenség különbséget tenni, méricskélni. Mi mégis ezt tesszük, és tettük már akkor is, amikor rossz vezetői döntések, buta szurkolói szempontok igyekeztek szembefordítani a két, egyébként jó barát szupersztárt, akiket itthon fradistaként és kispestiként, az emigrációban pedig barcásként és madridistaként sem sikerült egymásnak ugrasztani. A kölcsönös tisztelet és a családok közötti szívélyes viszony jellemezte és jellemzi ma is a kapcsolatot, kár a fals felhangokért. Mindazonáltal az ötletet felvető Ballai Attila sportújságíró és az azt megvalósító Kű Lajos (aki Fradi-csatárként és emigráns BEK-döntősként is követte példaképét) történelmi érdeme, hogy „hazahozta” nekünk Kocsist, aki az emigránsok közül az itthon elhunyt Czibor és Puskás, valamint a Kőszegen újratemetett Lóránt Gyula után utolsóként hazatérő Aranycsapat-tag. Mindenesetre a Szent István-bazilikában immár halálában is végleg egymás mellé került a két hős, Kocsis és Puskás, mint egykor a kapu előtt és a szurkolók szívében.
Amúgy aznap rendezték az újratemetést, Kocsis 83. születésnapján, amikor a bíróság házi őrizetet rendelt el az 1956 utáni megtorlásokért vádolt Biszku Béla ügyében.
Elkeserítő, hogy minderre 2012-ig kellett várni…
Szöllősi György
A FourFourTwo magazin 032. lapszámának (2012. november) főszerkesztői jegyzete.
