A focisták összejövetelein mesélt, térdcsapkodva nevetős sztorik nagy része sajnos vagy szalonképtelen, vagy annyira belterjes, hogy a kívülálló nem érti, nem tartja szórakoztatónak, érdekesnek. A sportolók visszaemlékezéseinek egy másik vonulata akarva-akaratlanul megszépíti a múltat, főleg a mesélő szerepét egy-egy történetben, minél távolabb kerül egy hajdani sztár aktív pályafutása, annál jobban tudott az illető cselezni, lőni, beadni a saját, unalomig ismételgetett emlékeiben. Vannak aztán azok a sztorik, amelyek tanulságosak is, érdekesek is, de lehetetlen úgy előadni azokat, hogy ne gázoljunk hajdani csapattársak, edzők, vezetők becsületébe, míg ugyanezek az anekdoták nevek nélkül érdektelenné válnak.
Mindezek ismeretében fantasztikus élmény találkozni a magyar futball – nem a saját maga által kijelölt, hanem a szurkolók szívében betöltött helye alapján – legkiválóbb csatárai közé tartozó Kiss László visszaemlékezéseivel, amelyekre az önfényezés helyett az önirónia, mások cikizése helyett az egykori kollégák iránt érződő tisztelet és szeretet, elvont szakmai igazságok erőltetett megállapítása helyett a futball esetlegességében, szeszélyében rejlő szépségének dicsérete és bennfenteskedés helyett közismert személyiségeket emlegető, közérthető hangvétel a jellemző.
Kiss László a Vasas és a válogatott csatáraként közönségkedvenccé lett, a világbajnokságok leggyorsabb mesterhármasának
rekordját máig tartó exfutballista különösen jó érzékkel és remekül időzítve találta meg azt a műfajt, amelynek révén szombat reggelenként egy-egy rövid, de kerek írással jelentkezik a Facebookon a koronavírus miatt bekövetkező, első, tavaly tavaszi bezárkózásunk idejétől, már több mint egy éve minden egyes héten. Rajongok azokért a szakmai tanácsokért, évtizedek által kiérlelt esszenciális félmondatokért, amelyeket edzőképző tanfolyamokon kevésbé, nagy csapatok öltözőiben annál inkább el lehet csípni, meg lehet tanulni. Ahogyan egyszer Mezey Györgytől hallottam, hogy bedobást csakis előre szabad elvégezni, Mészöly Gézától (ő meg még talán Komjáti Andrástól), hogy a saját térfelén egy védő nem veszíthet el labdát, vagy ahogyan itt, a mostantól a FourFourTwo-ban is olvasható Kiss László-posztok egyikében Bundzsák Dezső leteremti a becsúszással próbálkozó Kisst, ő pedig elmeséli, miként jutott fél év gyakorlással válogatott szintre bal lábbal (is). A futball amilyen gyönyörűen komplikált, sokszor annyira egyszerűen megfogalmazható játék, és jó, ha a mindenkori edzők tudják, minél tömörebben, érthetőbben, tisztábban képesek megfogalmazni egy-egy utasítást (legfeljebb néhány szóban…), annál több esélyük van arra, hogy a játékos végrehajtja.
Persze, ezek a Kiss László-sziporkák – amelyeket mi közölhetünk először nyomtatásban, s ezért köszönet a (gól)szerzőnek – nemcsak a futballról szólnak, sőt. Igaz, a futball sem csak a futballról szól, tudjuk jól, benne van az egész életünk…
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számának főszerkesztői jegyzete.)
