Teljesen más történelmi okokból, de nagyjából egy időben, a kilencvenes évek elején kezdték elárasztani a külföldiek az angol és a magyar bajnokságot is. Ez a folyamat teljesen átformálta mindkét ligát, pozitív és negatív változásokat és sok-sok vitát hozott. Az angol bajnokság, szemben például az olasszal vagy a spanyollal, sokáig nagyon zárt, belterjes liga volt, rettentő szigorú munkavállalási szabályokkal, amelyek szinte lehetetlenné tették a külföldiek szerződtetését, ezzel magyarázható, hogy például a sokáig mindenütt másutt oly népszerű magyar futballisták és edzők sem tudtak eljutni Angliába, s első honfitársaink jószerével csak a magyar EU-csatlakozás után jelentek meg a Premier League-ben. Akkor, amikor a végletekig legyengült magyar bajnokság az olcsó kelet-európai, afrikai és dél-amerikai játékosok vadászterülete lett.
A kezdeti naiv szabályozásokat (csak három, csak öt külföldi lehet egyszerre a pályán) elsöpörte az idő, az Unió egyenesen tiltja a szabad munkaerő-áramlás ilyen korlátozását, és már a FIFA lendülete is megtört, amellyel az úgynevezett 6+5-ös szabályt akarta keresztülverni a nagy klubok és az európai bürokrácia betonfalán. Előbb azon szörnyülködött mindenki, amikor 1999-ben először állt ki angol játékos nélkül egy londoni klub, a Chelsea, majd már fel sem tűnt, amikor az Arsenal tavaly a BL-ben tizenegy plusz három különböző nemzetiségű játékost küldött pályára, s az edző, a francia Arséne Wenger egy tizenötödik országból érkezett.
Valamikor azt mondták, hogy egy külföldit akkor érdemes szerepeltetni, ha a saját posztján lényegesen jobb, mint a legjobb magyar, akit az edző a helyére tehetne. Ebben az esetben a légiósokkal szemben mindig kritikusabb szurkolók is szívükbe fogadják a zsoldost. Nos, ez a szabály már régen nem teljesül nálunk, az NB I tizenhat csapatának keretében összesen 129 külföldi szerepel, és már Angliában is hosszú idő óta a világ minden részéből érkező vendégjátékosok számlájára írják a hazai utánpótlás elsorvadását, az angol fiatalok érvényesülésének nehézségeit.
A sok légiós jelenléte egyre többeket irritál. Nem arról a jelenségről van szó, hogy mondjuk a Real Madrid mindig a világ legjobbjait akarja szerződtetni, érkezzenek is bárhonnan, hanem az olcsó tucatlégiósok áradatáról. Miközben az ügynökök, a szegény régiók játékosai és egyes vezetők érdekeltek e népvándorlás gerjesztésében és fenntartásában, bizony, olyan ütős ellenérvek bukkannak föl, mint maga a Barcelona, a világ legjobb csapata, amelynél a keret nagy része saját nevelésű spanyol, katalán játékos, netán az Athletic Bilbao, amely még mindig csak baszk játékosokat alkalmazva épp a minap búcsúztatta az Európa-ligából imponáló önbizalommal a szuperprofi Manchester Unitedet. És halk, de határozott érvként a magyar Paks filozófiája is említhető, külföldiek nélkül éppen ez a csapat maradt talpon a legtovább a magyar klubok közül Európában a múlt ősszel.
Talán mégsem idejétmúlt a nemzeti klubok modellje.
Szöllősi György
A FourFourTwo magazin 026. lapszámának (2012. május) főszerkesztői jegyzete.
