És eljön az évi rendes nekifohászkodás ideje, mert akárhogy a földbe döngölhetnek bennünket, két barátságos győzelem után feltápászkodunk, leküzdjük a depressziót, és kitavaszodván hinni kezdjük, hogy lesz megint nagy magyar válogatott. Jegyet szerzünk, belépőt vásárolunk, rég nem látott meccsnéző haverokat telefonálunk körbe, hogy kimegyünk-e együtt, újra… Már egy hónappal a hollandok elleni Eb-selejtező előtt tízezrek igyekeztek biztosítani a helyüket a Puskás-stadionban, reménykedő apukák zarándokoltak el a jegyirodákhoz, mondván, most érdemes lesz belépőt venni, ez lesz talán az a meccs, amelyen a gyerek megérzi, megszereti a futballt. Azokról most nem beszélek, akik nem a nagy hangulatra vagy a magyar focifeltámadásra kíváncsiak, hanem egyszerűen a világbajnoki ezüstérmes csapatra és nemzetközi sztárjaira.
Azokról írok, akik halvány emlékeket őriznek arról, hogy milyen érzés összeszorult torokkal sietni a szoborparkot körbeölelő, ilyenkor végtelennek tűnő murvatengeren át, felkapaszkodni a toronyépület felőli lépcsőn, hogy az ember szeme elé táruljon a zúgó-zengő Népstadion, ezer és ezer piros-fehér-zöld zászló (amelyet egykor csak április 4-én lehetett zsákmányolni a belvárosi házfalakról), és a levegőben az a vibrálás, amely a szerencsejáték őrültjeihez hasonlóan évek múltán is vissza-visszarántja azt, aki egyszer a bőrén, az orrában, a szívében érezte a pálya fölött hömpölygő, feltartóztathatatlan hangulatot, az együvé tartozás és a mérkőzés által tartogatott váratlan izgalmak hátborzongató atmoszféráját.
Kívánom mindannyiunknak, hogy egyszer még megadasson nekünk ez az életre szóló élmény, hogy a hollandok ellen összegyűljünk a lelátón, együtt tapsoljunk Dzsudzsák Balázs válogatott megmozdulásainak, és a csapat meg a helyszín hagyományaihoz méltó meccset játsszunk a világ egyik legjobb csapatával.
Aztán pedig álljunk neki lebontani és eltakarítani a Stadion használhatatlan romjait a magyar futball minden söpredékével együtt, és álljunk neki újjáépíteni a Puskás-stadionnal együtt azt a lenyűgöző világot, amelyet egykor magyar futballkultúrának, dunai iskolának neveztek. De azonnal.
Szöllősi György
A FourFourTwo magazin 13. lapszámának (2011. április) főszerkesztői jegyzete.
