Lázas, beteg voltam, ezért ágyban kellett maradnom egész nap, a francia–angol meccsből nem láttam semmit, csak a svédországi Eb-közvetítés átszűrődő hangjait hallottam a másik szobából, de jól emlékszem egy – talán – másnapi újságcímre, amit meg valahogyan már mégis az aluljáróban láttam, a Ferenciek terén: „Puhl Sándor volt a mezőny legjobbja”.
Talán akkor találkoztam először a nevével, talán valamivel korábban. Hogy aztán a magyar futball egyéb sikerei híján főleg ő legyen az, aki képvisel bennünket a futball elitjében, akire felnézhetünk, aki a példaképünk lehet, aki miatt érdemes felcsapni játékvezetőnek.
A következő Európa-bajnokságon aztán már Puhl volt az egyik sztárbíró, a két évvel korábbi vb-döntő után megint
a finálé egyik várományosa. Előbb azonban a portugál–török csoportmeccset vezette. Azon az Eb-n, azt hiszem, nem
helyszíni edzőtáborban, együtt voltak a bírók, hanem külön-külön utaztak a meccsekre. A legenda szerint Puhl Sándor
elakadt az M3-ason, lekéste volna a repülőt, ám hírnevének – és a szintén FIFA-bíró Tóth Vencel repülésirányítónak –
köszönhetően a gép addig nem szállt fel, amíg az akkor már kétszeresen is a világ legjobbjának választott játékvezető
oda nem ért Ferihegyre. Aztán nem a finálét, de az annak is beillő elődöntőt kapta Puhl (valamint Hamar László és
Bozóky Imre) az UEFA-tól: angol–német a Wembley-ben. Hosszabbítással, a hosszabbításban meg nem adott aranygóllal, drámai tizenegyespárbajjal. Német továbbjutással és Andreas Möller sárga lapjával, amely miatt ki kellett hagynia a döntőt. (Sok évvel később, amikor a német sztár Bernd Storck segítője lett a magyar válogatottnál, megbeszélték
az esetet, és kibékültek.) Számomra a csodák csodája volt, hogy napokkal az angliai Eb után, immár két éve „működő”
fiatal játékvezetőként, a Nemzeti Sport gyakornokaként a partjelzője lehettem egy Bükkzsércen rendezett falusi
gálameccsen, és onnantól rendszeresen találkoztunk, beszélgettünk.
Abban az évben és a következőben is őt választották a világ legjobbjának, 1997-ben Bajnokok Ligája-döntőt is vezetett, pazarul (a Dortmund-Juventus finálén a magyar játékvezetők meghívására lehettem ott Münchenben). A franciaországi világbajnokságra azonban már nem jelölte a FIFA, hazai és nemzetközi irigyei gondoskodtak erről. És a következő Európa-bajnokságon sem lehetett ott, Hollandiában és Belgiumban, igaz, 2000 már mindenképpen a búcsú éve lett volna számára, betöltötte a nemzetközi 45 éves korhatárt. Az Európa-bajnokság évében egy Olaszország–Anglia barátságos mérkőzéssel lépett le a színről, immár az MLSZ alelnökeként. Méltó búcsú volt a két világbajnok csatája, Gennaro Gattuso hatalmas – egyetlen válogatott – góljával, szakadó esőben Torinóban. A meccs után a két csapatkapitány, Paolo Maldini és David Beckham búcsúajándékként egy-egy mezzel kopogtatott be a játékvezetői öltözőbe.
Tudósítóként voltam jelen a szomorkás eseményen ugyanazon a napon, amikor a magyar válogatott mérkőzése
Macedóniában köd miatt félbeszakadt. Ennek is már több mint húsz éve.
Jöttek aztán az újabb Európa-bajnokságok, 2004, Portugália óta hosszabb-rövidebb ideig minden alkalommal dolgozhattam a helyszínen, de Puhl Sanyival, ha jól emlékszem, csak egy vb-n, 2006-ban, Németországban találkoztam, ahol játékvezető-ellenőr volt. És közben televíziós szakkommentátorként, a bírók hazai főnökeként dolgozott, jól érezhetően sokkal inkább érdekelte a magyar futball, mint a nemzetközi. Fura ezt mondani, de igazi rajongója volt a magyar labdarúgásnak.
Szörnyű időszakban képviselte a magyar futballt a világelitben, büszkeséget adott nekünk akkor, amikor erre nem
sok okunk volt, és nagyon sokat dolgozott, veszekedett a magyar labdarúgásért. Igazán megérdemelte volna, hogy a budapesti Eb-meccseken együtt ünnepelhesse a szurkolókkal, hogy eljutott idáig a futballunk, hogy a saját, új, pompás stadionunkban Eb-meccset rendezünk, az oda saját jogon eljutó magyar válogatottal. Sokan lapogatták volna a hátát, röpködtek volna a zrikák, mindenki ismerősként, „a puhlsanyiként” köszöntötte volna, ő pedig szórta volna a fanyar
megjegyzéseit, és nagyon boldog lett volna.
Mi pedig rettentően szomorúak vagyunk, hogy nélküle kell ünnepelnünk.
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. júliusi számának főszerkesztői jegyzete.)
