Az aacheni szállodában, ahol másnap az UEFA végrehajtó bizottságának ülése zajlott, már nem jutott nekem szoba, a magyar pályázati csapat legfiatalabbjaként egy autóval átvittek hát a szervezők egy kisebb hotelbe, amely már holland földön volt, de ott, a tőlünk még távoli EU-n belül – számunkra még érdekes élményként – nem voltak határok. A néhány perces út közben azért imádkoztam, hogy másnap döntsenek a javunkra az európai futballszövetség főnökei, és kapjuk meg a 2004-es Európa-bajnokság rendezési jogát Ausztriával közösen.
Nem kaptuk meg. Mindez 1999-ben történt, 22 éve, és emlékszem Orbán Viktor miniszterelnök hívására: azzal próbálta vigasztalni az összetört Bozóky Imre MLSZ-elnököt, hogy rendezünk mi még Eb-t… A végeredmény ez volt: Portugália 5 szavazat, Magyarország és Ausztria 4 szavazat, Spanyolország 3 szavazat. Aztán elbukott a pályázatunk 2003-ban is, amikor a 2008-as Európa-bajnokságra jelentkeztünk be, ám még mindig nem voltak megfelelő stadionjaink, autópályáink. Ezúttal a svájci Genfben volt a döntés, az MLSZ sajtóosztályával közös utazást szerveztünk az érdeklődő magyar újságíróknak a helyszínre, és amikor csaknem húszórányi zötykölődés után lekászálódtunk a buszról az Intercontinental parkolójában, bizony, nem úgy néztünk ki, mint egy győzelemre ítélt pályázó nemzet képviselői. Nem is mi nyertünk, hanem az immár Svájccal pályázó osztrákok.
Ott lehettem aztán Puskás Ferencné kísérőjeként és a Nemzeti Sport tudósítójaként a következő – megint vesztes – magyar Eb-pályázat prezentációján is, ezúttal a walesi Cardiffban, ahova az ukránok Andrij Sevcsenkóval és partnereik, a lengyelek futballelnöke, Michal Listkiewicz remek kapcsolataival érkeztek, mi meg Gyárfás Tamással és Gyurcsány Ferenccel, amiért kaptunk is az UEFA-vezérkartól kerek nulla szavazatot. Mondanom sem kell, harmadszor is makettekkel kampányoltunk, nem létező stadionok látványterveivel.
Az Eb tehát hosszú-hosszú ideig nem jött Budapestre, ráadásul a válogatottunknak sem volt esélye kijutni, így kiváltságosnak érezhettem magam, hogy a Képes Sport tudósítójaként, aztán a Nemzeti Sport bloggereként csak eljutottam a 2004-es portugáliai, majd a 2008-as osztrák-svájci Eb sok-sok meccsére és helyszínére is, hogy aztán Varsóban már a FourFourTwo.hu olvasóinak számoljak be a német–olasz elődöntőről 2012-ben. De mindez semmi ahhoz képest, hogy 2016-ban, 44 év után végre a magyar válogatott is Eb-résztvevő volt, és mintegy nyolcezer kilométert autóztunk két hét alatt Mravik Gusztáv kollégámmal az FFT-t tudósítva Budapest, Nizza, Párizs, Bordeaux, Marseille, Lyon és Toulouse között,
a magyar Eb-sikerek eksztázisában.
Most pedig már tényleg karnyújtásnyira van tőlünk a – részben – budapesti Eb, ahova nem a rendező jogán, hanem megint a pályán nyújtott teljesítményünkkel jutottunk ki, őrült izgalmak közepette, dupla pótselejtezőn, és maga az Eb is csúszott egy évet. De közben lett ilyen meccsekre alkalmas stadionunk, és lett csapatunk is. Az Eb-t közvetlenül megelőző lapszámunk csak a következő lesz, de természetesen már ebben a magazinban is sok olvasnivalót találnak a 2021-re tolt EURO 2020-ról, az Eb-k történetéről, a magyar vonatkozásokról.
További jó készülődést, hangolódást a magyar Eb-meccsekre, találkozunk a Puskás Arénában! Vagy aztán a Nagykörúton…
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. júniusi számának főszerkesztői jegyzete.)
