Sir Alfred Ernest „Alf” Ramsey. Szerintem még az FFT futballrajongó olvasóinak nagy része sem pontosan tudja, ki is ez az úr. Pedig ha ismerjük történetét, sok mindent megérthetünk…
Most divat lett 1966-tal és a ’66-os angol válogatottal példálózni. Valaki kitalálta, hogy az angolok az idén nyáron megnyerik majd a világbajnokságot, s noha már lassan naponta történik valami, ami csökkenti az esélyüket, odaát már minden a vb, a történelmi párhuzamok, az előjelek, a jóslatok, az esélylatolgatás körül forog. A FourFourTwo magazin alapos és izgalmas interjút készített az egyébként roppant nyomás alatt dolgozó angol (amúgy olasz) kapitánnyal, Fabio CApellóval, akinek erre az évre ugyanolyan melegítőfelsőt konstruáltak, amilyenben egykor Ramsey a világbajnoki címig vezette az angol csapatot. És a csapat szurkolói világszerte szilárdan hiszik, hogy a Maestro ebben a ruhában kénytelen lesz vb-t nyerni Angliának. (Ilyen az, amikor milliók változnak babonás kisiskolássá, és álmodnak naivan együtt.)
És itt álljunk meg egy szóra. A páratlan ’66-os hazai siker jutalmaként lovaggá ütött Ramsey ugyanis nem más, mint az a korábbi válogatott játékos, akinek akkor ért véget a karrierje a nemzeti együttesben, amikor Anglia váratlanul súlyos vereséget szenvedett egy kontinensről jött kis csapattól (6:3-ra kaptak ki a kis ország Hatalmas Magyarjaitól.) És mi történt Angliában? Magukat marcangolva ölték egymást a sportág szereplői, amíg csak végképp el nem tűnt az angol futball süllyesztőben? Nem egészen. Nevettek egy jóízűt saját magukon, majd a 6:3 és a 7:1 okozta sokkot feledve hétvégenként ugyanolyan boldogan énekelve indultak százezrével kedvenc klubjaik meccseire. Rájöttek, hogy valamit alighanem rosszul csinálnak, bizonyos dolgokban változtatniuk kell, és Ramsey, az egykori lúzer jobb-bekk vezetésével (ő rúgta egyébként Grosicsnak az utolsó, a harmadik angol gólt tizenegyesből 1953-ban) felértek a csúcsra, 13 évvel a 6:3 után. A végzet önsorsrontó emlegetése helyett talpra álltak, és történelmi győzelmet arattak a saját rendezésű világbajnokságon (pedig még ’62-ben, Chilében is mi voltunk a jobbak!).
Mindez különösen annak fényében érdekes, hogy sok történelmi (futball)kudarcunk között egy emlékezetes 7–1-es vereséget mi is felmutathatunk, s hogy, hogy nem, éppen 13 esztendeje vertek agyon bennünket ennyire a jugoszlávok. És igen, a párhuzamból egyenesen az következik, hogy most első világbajnoki címünkre kellene készülnünk Dél-Afrikában, mondjuk Mracskó Mihály vezetésével… Nos, nem, a valóság nem egészen ez. A valóság az, hogy 13 év alatt nemhogy nem álltunk talpra, de már azt az 1–7-et is visszasírjuk, mert az legalább vb-pótselejtezőt jelentett. És nem Sebes Gusztáv szürke zakóját vagy Illovszky Rudolf bordó mackófelsőjét szabják újra a neves divattervezők Lőrincz Emilre vagy Bánfi Jánosra, hanem Alf Ramsey kék tréningfelsőjét Fabio Capellóra…
Hogy „túl nagy” lesz-e rá ez a kabát, majd meglátjuk.
De mi egészen másfajta zakókat próbálgatunk mostanában.
A FourFourTwo magazin 002. lapszámának (2010. május) főszerkesztői jegyzete.
