Nick Hornby írja világrengető könyvében, a Focilázban az alábbi sorokat. „Szüleim válása után kisebb házba költöztünk, de egy ideig valami lánccsere miatt hajléktalanok voltunk, és a szomszédainknál húztuk meg magunkat, ráadásul komolyan megbetegedtem sárgaságban, és abban az évben kezdtem a helyi középiskolát. A képzelőerő tragikus hiányára vallana, ha azt hinném, hogy az Arsenal-láz kitörésének semmi köze nem volt ehhez az egész gubanchoz az életünkben. (És kíváncsi volnék, hány olyan szurkoló van még, aki ha megvizsgálná a megszállottságához vezető körülményeket, az enyémhez hasonló freudi drámára lelne. Végül is a foci csodálatos játék, meg minden, de mi lehet az, amitől az egyik ember megelégszik idényenként vagy fél tucat meccsel – megnézi a legnagyobb derbiket és az ocsúval nem foglalkozik; ez az értelmes viselkedés, nem igaz? –, míg a másikat valami arra kényszeríti, hogy kint legyen az összesen? Mi értelme van Londonból Plymouthba utazni egy szerdai napon, eltékozolva egy nap értékes szabadságot, hogy megnézzünk egy visszavágót, amikor úgyis minden eldőlt az első meccsen a Highburyben? És ha a szurkolás mint terápia elmélete közel jár az igazsághoz, akkor mi az ördög lehet eltemetve az olyan emberek tudattalanjában, akik képesek elutazni a negyedik ligás kutyaütők Leyland DAF Kupa-meccseire? Talán jobb, ha nem tudjuk.)”
Nos, az FFT megpróbált belenézni ezeknek az embereknek a lelkébe is. Azokéba, akik hóban, fagyban ott állnak a pálya mellett az edzéseken is, s a rajongásuk a sportág iránt olyan mértékű, hogy tébolyult lelkesedésükben akár a szabályokat
megszegve bemászni, belógni is képesek a mérkőzésekre, az öltöző környékére, a VIP-páholyba. Függetlenül egyébként társadalmi helyzetüktől. Megszólaltattuk a világsajtóban csak Jimmy Jumpként emlegetett katalán belógó- és berohanóművészt, aki immár a vb-döntőn is letette a névjegyét, megtaláltuk azt az egykori magyar jogászhallgatót, Szőke Ákost, akinek jegye sem volt a BLdöntőre, 2005-ben mégis a pályán ünnepelt a meccs után az Ajaxszal Bécsben, meginterjúvoltuk Nacsa Olivért, aki cinkosával, Böröczky Józseffel együtt könyvet készül írni a nagy belógásokról, s végül bemutatjuk Giovanni Carlost, alias Sztojka Arnoldot, akit a magyar futball minden egyes szereplője jól ismer a pályák
mellől, és akinek sajnos bőven adott okot az élet arra, hogy – Hornbyval szólva – terápiát keressen a szurkolásban, a focisták rajongásában. Giovanninak apát és keresztapát is adott a futball, mert nem volt neki egyik sem…
És ha most nem szólnék az imént véget ért vb-ről, alighanem furcsán ráncolnák a homlokukat, kedves olvasók. Nos, angol és magyar kollégáink természetesen összefoglalták mindazt az FFT jelen számában, amit a dél-afrikai világbajnokságról
megjegyezni érdemes.
(A FourFourTwo magazin 005. lapszámának (2010. augusztus) főszerkesztői jegyzete.
