Amikor az FFT előző havi címlapsztorija a Marco Rossi által levezényelt generációváltás volt a válogatottnál, akkor még ki sem fejtettük, hogy jóval többről van itt szó annál a jelenségnél, amellyel minden edző szembekerül, amikor egy viszonylag sikeres korszak után új csapatot kell építenie. Nálunk ugyanis ötven-hatvan éves a szomorú visszafejlődés, szinte a nulláról kellett mindent újrakezdeni 2010-ben abban a reményben, hogy ennél azért lényegesen rövidebb idő alatt újraépíthető, amit azelőtt lerombolt a futball szempontjából egyaránt tragikus kommunista, majd vadkapitalista rendszer.
Sokan ezért az új erőfeszítések gyümölcsét látták a 2016-os, 44 év szünet után bekövetkezett Eb-kijutásban, és örömmel konstatálták, hogy valami elkezdődött. Nem is állítom, hogy nem volt alapja a reményeiknek és a véleményüknek, hiszen az MLSZ rendezett szervezeti és anyagi működése, a Groupama Aréna – mint a válogatott átmeneti, de méltó otthona – létrejötte önmagukban is olyan tényezők voltak, amelyek nélkül aligha jött volna össze a rég várt siker. Ami azonban az Eb-szereplést kivívó, majd magán a franciaországi Európa-bajnokságon is remekül helytálló játékosgarnitúrát illeti, bizony, az még nem az új idők „terméke” volt. Sokkal inkább egy olyan generáció utolsó erőfeszítésének mondható a 2015–16-os siker, amelynek tagjai, bár elszenvedték az összeomló magyar futball minden problémáját az ezredfordulón, de külföldre kijutva jelentős pályát futottak be klubjaikban, és megvolt bennük az igény (Király Gáborban, Gera Zoltánban, Juhász Rolandban, Dzsudzsák Balázsban és a már edző Dárdai Pálban), hogy mutassanak még együtt valami igazán nagyot a válogatottal is a több évtizedes szerencsétlenkedés után. Ebben minden feltételt megadott számukra az új MLSZ-menedzsment, de sikerük nem jelentette még a magyar futball talpra állását. Magához térését igen, motivációt az újabb generációknak igen, reményt igen, de maga Csányi Sándor mondta egy januári sajtóbeszélgetésen, amelyen a Nemzeti Sport főszerkesztőjeként jelen lehettem, hogy bár várta a kereslet megélénkülését a magyar játékosok iránt az Eb után, ez bizony akkor még egyáltalán nem következett be.
Most viszont, amikor a 2020-as (2021-es) Eb-re is kijutottunk, az azóta minden idők legdrágább magyar játékosának bizonyuló Szoboszlai Dominik góljával, ráadásul az új Nemzeti Stadionunkban játszhatjuk a torna néhány meccsét, olyan telefonhívást is kapott, amellyel Európa egyik vezető klubja érdeklődött az új magyar tehetségek iránt. Bizony, 2016-ban még nem kezdődött el az új korszak, csak a megváltozott körülmények segítettek szépen lezárni a régit. Amely után át kellett még élnünk hosszú és keserves hónapokat, vereséggel Andorrától, Luxemburgtól. Most viszont már az akadémiákról érkező játékosok rúgják sorra a gólokat a magyar válogatottban, amely nagyon régóta nem látott sikeres évet produkált. Ahogyan kockázatos volt visszafogottságra inteni a 2016-os örömmámorban, hogy ez bizony még nem az, aminek hinni szeretnénk, úgy most is rejt némi rizikót kijelenteni, hogy ez viszont már az, aminek látszik.
Mégis azt mondom: a jövő most kezdődik.
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2021. februári számának főszerkesztői jegyzete.)
