Miközben a világ egyre zordabb és bizonytalanabb körülöttünk, s messze még a tavasz meg a ragály utáni fellélegzés, a magyar futball olyan ősszel ajándékozott meg bennünket, amely egyszerre tette fel a koronát az elmúlt tíz év erőfeszítéseire és ugyanakkor visszaadta a hitünket abban, hogy lesz, lehet még sikeres focink.
A Fradi bejutása a BL-be 25 év után (és 11 esztendőt követően magyar csapatként) sorrendben a harmadik magyar csoportkörös európai kupaszereplés volt, és mint ilyen, korábban nem látott eredmény. Eközben a vírus által későbbre sodort, ilyen rendszerben korábban nem is létező egymeccses Eb-pótselejtezőkön vívta ki a továbbjutást a csoportjában negyedik helyen végző válogatottunk, gyakorlatilag a 24. helyen becsusszanva a 24 tagú mezőnybe. A tét – nem túlzás – olyan nagy volt, mint még soha. Mert volt már világverő futballunk, ám a nagy tornákat akkoriban sem nálunk rendezték, így a vb-ezüstök, az Eb-bronz, az olimpiai aranyak, a ’66-os brazilverés vagy a ’82-es 10–1 olyan értelemben mindig keserédes sikereink voltak, hogy valamirevaló magyar szurkolótábor nélkül vitézkedett a helyszínen a magyar csapat. Aztán jöttek az 1990 utáni évtizedek, utaztunk, utazhattunk volna, ám nem volt hova, a magyar válogatott egyetlen világbajnokságra sem jutott ki azóta.
Az első alkalom, hogy több tízezer honfitársunk szurkolhatott a nemzeti csapatnak a helyszínen egy nagy tornán, a 2016-es Eb lett, és bár sokan sokfélét mondanak arról, hogyan, miért tudta felülmúlni a legszebb várakozásokat is a magyar válogatott a csoportelsőséggel, az osztrákveréssel, a portugálok elleni 3–3-mal, egyre erősebb meggyőződésem, hogy a váratlan, nem kalkulált plusz a hatalmas magyar tábor jelenléte volt. Emlékszem Gera Zoltán mondataira az interjúfolyosón, talán éppen a portugálok elleni csodagólja után: „Mindig erről álmodtunk, ezért kezdtünk el futballozni. Hogy egyszer, egy Eb-n vagy egy vb-n több tízezer magyar szurkoló előtt játszhassunk…” Hát igen. Ez az, ami még Sárosiéknak, Puskáséknak, Albertéknak sem adathatott meg (csak a játék kedvéért képzeljék el, ha tömegesen ott lehettek volna a drukkereink mondjuk a csehszlovákok, szovjetek elleni vb-negyeddöntőben 1962-ben és 1966-ban, a berni fináléról nem is beszélve). Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy jövőre a csodás, új Puskás Arénában, jórészt hazai közönség előtt játszhatunk majd Eb-csoportmeccseken a franciák és igen, megint a portugálok ellen. Ez, vagyis a szó szerint hazai pálya még Geráéknak sem adadhatott meg, ilyesmit először Szoboszlaiék élvezhetnek, akiknek – milyen kegyetlen humora van a sorsnak – a teljesen üres Puskás Arénában kellett megküzdeniük ezért a fantasztikus lehetőségért. Szoboszlai Dominiket el sem akarták engedni a találkozóra, mert becsúszott neki Salzburgban egy pozitív vírusteszt, aztán a magyar szurkolók fohászai és a klub felületein megfogalmazott átkai (is) segítettek, ha már a stadionban végül nem lehettek ott (ez két nappal az Izland–Magyarország pótselejtező előtt derült ki), az új 10-esünk jött, a többi pedig már sporttörténelem.
A régi Népstadionban a magyar válogatott és klubcsapatok vendégeként megfordult ugyan a világ legtöbb akkori élcsapata a huszadik század második felében, de az eredetileg olimpiai létesítménynek szánt – majd soha be nem fejezett – arénában még csak egy BEK-döntőt sem láthattunk vendégül soha, 1956 után sokáig undorral fordultak el a jóérzésű emberek a hivatalos Magyarországtól, és mire a nyolcvanas években a politikai vezetők hazaédesgették Puskást, aztán megrendeztük a vasfüggöny mögötti első Formula–1 versenyt, a focink és a stadionunk már nem volt versenyképes. A hajdani magyar labdarúgás pályán elért sikereitől még messze vagyunk persze, de sportdiplomáciában, infrastruktúrában már meg is előztük az elődöket. Ha pedig Franciaországban váratlanul nagy eredményekre volt képes a csapatunk húsz-harmincezer szurkolóval a háta mögött, akkor nem hiú ábránd abban bízni, hogy hatalmas pluszt jelent majd a hazai rendezés a jövő nyárra csúszott Eb-csoportmeccsein. Utána pedig az angolok jönnek a Puskásba, meg további A-csoportos csapatok a Nemzetek Ligájából.
Mi lesz még itt!
Szöllősi György
A FourFourTwo magazin 130. lapszámának (2021. január) főszerkesztői jegyzete.
