Tragédiából majdnem bravúr, avagy a Verebes-féle Rába ETO a BEK-ben

Szöveg L. Pap István

Nemcsak a szerzett 102 gól, hanem az idehaza rég látott, ellentmondást nem tűrő, sodró lendületű támadófoci miatt is hüledezett az ország a Verebes-fiúk teljesítményén. A korábban nevesincs, vagy éppen máshol nem kellő játékosokat mindent elemésztő tűzbe hozta a mester, aki igazából csak néhány ponton (Kovács László kapus, Burcsa Győző, Szentes Lázár) frissítette fel az előző idény végén mindössze a 11. helyen záró keretet, amelynek legjobbját, a válogatott Pölöskei Gábort éppen 1981 nyarán vitte el a Fradi.

A többi történelem, vendégként is dominált a csapat, az ETO-stadionban azonban valósággal szétzúzta az ellenfeleit. Tizenhat ellenfelét megverte, mindössze a boldog Békéscsaba távozott 1–1-gyel a Rába partjáról. De inkább beszéljenek a számok: ETO–Tatabánya 5–3, ETO–Videoton 5–1, ETO–DVTK 7–1, ETO–Ózd 9–2, ETO–Szeged 8–0, ETO–Csepel 5–0, ETO–Debrecen 8–1, és ezek csak a minimum öt szerzett gólos meccsek!

A tortára a habot a német Kaiserslautern elleni nyár eleji barátságos mérkőzés tette fel, amely már Európában igyekezett elhelyezni a Verebesékben rejlő potenciált. Miután Mészöly Kálmán vb-re készülő válogatottja utolsó előkészületi meccsén 1982. június 2-án a Népstadionban 1–1-re végzett a (nyugat)németekkel úgy, hogy Varga „Kacsa” a 88. percben egyenlített. Négy nappal később, hazafelé menet Győrben pályára lépett a Lautern. És kapott egy hetest a – gólfelelős Szentest épp a válogatott miatt nélkülöző – Győrtől: a világklasszis svéd kapus, Ronnie Hellström vezérelte német védelem csak statisztált a 7–0-s hazai sikerhez.

Így aztán a szeptemberben rajtoló BEK-kiírásban (ahol tizennyolc év után képviselte Magyarországot ismét vidéki együttes – 1964–65-ben épp az ETO egészen az elődöntőig menetelt!) az sem vette el a győriek kedvét, hogy a belga bajnok és friss KEK-döntős Standard Liege jutott nekik a 16 közé jutásért. Csak a rend kedvéért: Belgium az 1980-as Eb-n ezüstérmes volt, a liege-i csapatban olyan légiósok vitték a belga válogatott ászai (Michael Preud’homme, Eric Gerets, Guy Vandersmissen vagy Gerard Plessers) mellett a prímet, mint a kétszeres vb-ezüstérmes holland Arie Haan, honfitársa, Simon Tahamata vagy a svéd válogatott centere, Benny Wendt.

Aztán a szeptember 15-i első meccsen beütött a krach. A gólkirály Hannichot két sárga lapja miatt nélkülöző, a sérült Szentest a kispadon kezdető győriek lescsapdája olyannyira nem működött, hogy a belgák kényük-kedvük szerint hatoltak át rajta. A középhátvéd Hlagyvik Gábort már a 32. percben (0–2-nél…) kiállította a dán játékvezető, és a folytatásban további három gólt rámoltak be Haanék Kovács Lászlónak. Eldőlt…

…gondoltuk mi, nem úgy Verebes. A Mágus (aki a 0–5 után arról beszélt, hogy örül, amiért „a jelen körülmények között öt góllal megúsztuk”) a két hét múlva esedékes visszavágóra minden mindegy alapon, sosem látott 3–3–4-ben küldte csatába a fiait („A fogadóirodák legfeljebb egy a százhoz adnák továbbjutásunk esélyét. Mi azonban pontosan erre az egy százalékra készülünk!” – hangolt a második felvonásra a Mágus), Hlagyvikot nem hátvéddel, hanem a center Szepessy Lászlóval pótolta, és a 25 ezer néző majdnem csodát látott. A 38. percben például egy remek Szentes-gólt, de addigra az ETO már két kapufáig és további három-négy ziccerig jutott.

A kor első számú jobbhátvédjének számító Eric Geretsnél a második győri gól (Hajszán Gyula lőtte) után elpattant a húr, leütötte Hannichot, és mehetett zuhanyozni. Amikor Burcsa fejesével a 68. percben 3–0-ra alakult az állás, már tombolt a lelátó, a tíz emberrel küzdő belgák pedig a hátralévő huszon-egynéhány percben szinte ki sem jöttek az ötösükről, de végül kihúzták a lefújásig.

„A mérkőzés jelentős részében egy kapura játszottunk, rúgtunk négy kapufát, kihagytunk néhány ordító helyzetet, a játékvezető nem ítélt meg két jogos 11-est. Fortuna tehát nem volt velünk. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy Gerets kiállítása után kiütközött a nemzetközi rutin hiánya. A létszámfölényt nem tudtuk kihasználni. Három nullánál a fiúkat valósággal megbénította a megcsillant lehetőség. Nagyon akartak, de türelmetlenül, kapkodva játszottak. Ahelyett, hogy a földön kipasszolták volna a megzavarodott ellenfelet, vagy a széleken vezettek volna támadásokat, továbbra is ívelgették a labdát, és a nagyszerűen fejelő belga védőkkel szemben csak Szepessy tudta felvenni a harcot” – hangzott a lefújás után Verebes József monológja.

„…TUDTAM, HOGY A RÁBA JÓ CSAPAT, DEHOGY ILYEN HARCOS ERÉNYEKET CSILLOGTATÓ, REMEK JÁTÉKRA IS KÉPES , ARRA NEM SZÁMÍTOTTAM…”

A belgák mestere, a korábban az Anderlechttel KEK-győztes, később, 1993-ban az Olympique Marseille-jel az első BL-t megnyerő Raymond Goethals sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: „Már a liege-i találkozó alapján is tudtam, hogy a Rába jó csapat, de hogy ilyen harcos erényeket csillogtató, remek játékra is képes, arra nem számítottam, ötgólos előnyünk tudatában eleinte nyugodtan ültem a kispadon, de az idő múlásával, az események láttán egyre idegesebb lettem. Mi azért nem tudtuk a szokott játékot nyújtani, mert a győriek ezt egyszerűen nem engedték. Gerets kiállítása és a harmadik gól után féltem, hogy katasztrófa következik be. Örülök, hogy túl vagyunk a találkozón, mert nem vagyok biztos abban, hogy ha újra kellene játszani a két mérkőzést, akkor is mi jutnánk tovább.”

Az ETO a BEK-kieséstől nem zavarodott meg, idehaza folytatta diadalmenetét. Három nappal a Standard Liege elleni visszavágó után Székesfehérváron 5–1-gyel intézte el a nyolcvanas évek elejének másik vidéki nagycsapatát, a Videotont, és igaz, hogy az idény végén megállt 82 szerzett gólnál, és a végül ezüstérmes Fradi közel volt ahhoz, hogy visszaszerezze a győriektől a bajnoki címet, ám végül megvédte elsőségét. Az 1983. június 11-i bajnokavatáson 28 ezer örömittas néző előtt 6–1-re múlta felül a friss kupagyőztes Újpesti Dózsát, amely a következő KEK-kiírásban kis híján bejutott a négy közé.

Rég volt, gyönyörű volt, tán igaz se volt…

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. áprilisi lapszámában.)