Almási Tamás kitűnő, Puskás Hungary című filmjében az egyik Panathinaikosz-játékos fia azt mondja, azért imádták Athénben Puskás Ferencet, mert egyesítette magában a görögök két ideálját, a világjáró Odüsszeuszt és az életet imádó Zorbát. Alkalmasint igaz, de csak rész az egészből. Puskás Ferenc, az edző ugyanis olyat tett a Panathinaikosszal, amire sem a zöld-fehérekkel, sem más görög klubbal senki más nem volt képes. 1971 tavaszán nemzetközi kupadöntőbe vezette a csapatát.
Szöveg Dénes Tamás Fotó PUSKAS.COM, FC Panathinaikosz
Cikkünk 2011-ben jelent meg!
Akkor már másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza az első számú európai kupasorozat. A tizenöt év harminc döntős helyet jelent, amiből kilencet elvittek a spanyolok, hetet az olaszok és ötöt a portugálok, vagyis a Benfica. Háromszor volt holland finalista, kétszer skót és francia, egyszer német, angol, jugoszláv – és görög. A fenti listából csak a holland és a görög futball nem adott válogatottat az ’50-es, ’60-as években a világbajnokságok mezőnyébe. A Panathinaikosz szinte a semmiből került az európai futball elitjébe, görög klub – leszámítva az AEK Athén 1969-ben egy luxemburgi és egy dán csapat kiejtését jelentő, a BEK-negyeddöntőig tartó menetelését – még a második fordulón sem jutott soha túl a nemzetközi porondon.
Puskás Ferenc 1970 nyarán került Athénbe, nem sokkal azt követően, hogy a csapat – Lakisz Petropulosz irányításával, viszonylag nagy, nyolcpontos előnnyel – megnyerte az előző idény bajnokságát. Az addigi edző „főállásban” a görög válogatott élére került, katonai parancsra.
„Ültem egyik nap a madridi házamban, amikor meglátogatott valaki a Panathinaikosz képviseletében. A klub éppen akkor nyerte meg a bajnokságot, de az edzőjük továbbállt. Ajánlatot tettek nekem, amit én elfogadtam, és már mentem is. A Panathinaikosz játékosai másmilyenek voltak azokhoz képest, akikkel én együtt játszottam, vagy akikkel dolgoztam Spanyolországban. Aranyos, őszinte srácok, akik nagyon akarták a sikert. Láttam, hogy nagyon tisztelnek, ezért elmondtam nekik, hogy csak rajtuk múlik, meddig maradok. Ha végrehajtják az elképzeléseimet, ha jól szerepelnek, akkor sokáig dolgozunk majd együtt. Megpróbáltam jó csapatszellemet kialakítani. Így aztán rendszeresen jártunk együtt moziba vagy színházba” – mesélte később Puskás, visszaemlékezve a görögországi korszak kezdetére. A görögök az új edzőt keresve a Real Madridhoz telefonáltak, mert az ifikkel dolgozó korábbi klasszis középhátvédet, José Santamaríát szerették volna szerződtetni, ő azonban iskoláskorú gyermekei miatt nem vállalta a külföldi feladatot, ajánlotta viszont Puskást, aki edzőként már túl volt egy amerikai kalandon. Puskásnak egy kikötése volt, olyan csapathoz akar menni, amely indulhat a BEK-ben. S miután Athénból jelentették, hogy megnyerték a bajnokságot, már küldhették is a repülőjegyeket a néhány éve visszavonuló, őrülten népszerű magyarnak.
Bukovi Márton előre megmondta
1971 tavaszán a népszerű hazai futballmagazin, a Labdarúgás interjút készített az akkor turistaként Görögországba visszatért legendás edzővel, Bukovi Mártonnal. (Bukovi 1966-ban és 1967-ben is görög bajnokságot nyert az Olympiakosszal, a második évben ráadásul duplázott. Segítője egyébként egykori játékosa, az Aranycsapat balhátvédje, Lantos Mihály volt.)
„Athén és Görögország ezekben a hetekben és hónapokban nagy futball-lázban ég. Ez érthető, hiszen eddig kevés országnak adatott meg, hogy bajnokcsapata játszhasson a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében. Az egy esztendeje Puskás Ferenc edzői keze alatt lévő Panathinaikoszé az érdem, hogy a görög labdarúgás eljutott történelmének csúcspontjára” – mondta Bukovi.
Az ’50-es évek második felében rövid ideig a szövetségi kapitányi tisztet is betöltő, a klubfutballban itthon és külföldön is nagy sikereket elérő edző kiemelte az angol bajnok Everton elleni bravúrt. Az idegenbeli 1–1 után az athéni visszavágón Bukovi is a nézőtéren volt, személyes tapasztalatairól számolt be: „A visszavágón nulla nulla volt az eredmény, a találkozó keveset mutatott a játék szépségéből, csak taktikai küzdelem folyt. A Panathinaikosz törekvését egy vezérelte: gólt nem kapni!”. Az őt faggató görög újságíróknak – bizonyítékok erre az akkoriban megjelent, lepedő nagyságú athéni napilapok – Bukovi már a negyeddöntő után megjövendölte, hogy a Panathinaikosz eljuthat a döntőig.
Az új edző szinte kész együttest örökölt, nem kellett a csapatépítéssel sokat foglalkoznia. Annál inkább, hogy a maga elképzelése szerint átformálja a játékosok gondolkodását, hogy elűzze belőlük a görög futballistákra a nemzetközi szereplésekkor jellemző kishitűséget.
A bajnokságnál is fontosabbá vált a BEK-szereplés. Az első fordulóban a luxemburgi Jeunesse d’Esch várt a Panathinaikoszra, a görögök kétszer is nyertek, de ezt természetesnek vette szinte mindenki.
A következő ellenfél már nehezebbnek ígérkezett. A Slovan Bratislava másfél évvel korábban a Barcelona legyőzésével KEK-győztes lett! (Ez volt az az idény, amelyben a magyar bajnok nem indult a BEK-ben, a kupagyőztes pedig a KEK-ben, „politikai okokból”, a prágai tavasz miatti nyugat-európai tiltakozásoknak a futballra vetített árnyékában. A csehszlovák indult – és nyert.) A pozsonyi 1–2 nem sokat számított az athéni 3–0 fényében. Puskás nemcsak edző, de afféle menedzser lett a csapatnál, mindenre odafigyelt, minden fronton harcolt a srácaiért,remek közösséget kialakítva. Görögországban először formaruhát is varratott az Európában menetelő félamatőr státusú játékosainak, hogy növelje az önbizalmukat és az együvé tartozás élményét.
„Egy telefonjába került, és a Reallal játszottunk edzőmeccset”
„A negyeddöntőben az Evertonnal sorsoltak össze minket, és őszintén szólva nem adtam sok esélyt magunknak az angol bajnok ellen. Azt mondtam a játékosoknak, hogy csak játsszanak nyugodtan, és a pályán állandóan segítsék egymást. Nem traktáltam őket semmilyen hangzatos taktikai utasítással. Úgy gondolom, sok mindent lehet rajzolgatni a táblára, de egy edzőnek tudnia kell, vannak-e olyan játékosai, akik a futball nyelvére fordítják a krikszkrakszokat. Idegenben lőtt góllal jutottunk tovább” – olvasható Puskás Ferenc visszaemlékezésében. Érdekes, hogy a masszőr és tolmács Nikosz Szakulisz úgy emlékszik, hogy az Everton elleni idegenbeli mérkőzés előtt Öcsi olyan fantasztikus taktikai eligazítást tartott, amilyenhez hasonlót ő, noha sok nagy edző, köztük Bukovi mellett is dolgozott, még sohasem hallott.
Egyébként a „Játsszál nyugodtan!” szűkszavú utasítás olyannyira jellemző volt a játékosai által „Bossnak” vagy „Misternek” nevezett Puskásra, hogy az egykori BEK-döntősök mindegyike emlegeti ezt a mondatot a mai napig – magyarul…
„Öcsi alaposan feltérképezte az angolokat fantasztikus kapcsolatai révén. Volt egy kis telefonkönyve, abban mindenki benne volt, pillanatok alatt leinformálta az Evertont – emlékezett Nikosz arra, miként dolgozott a csapatáért Puskás. – Előfordult, hogy válogatott meccs miatt szabad lett egy hétvégénk. Öcsi csak felhívta a Real Madridot, és már mentünk is játszani velük egy edzőmeccset.”
Amatőrök voltunk
„Mi filléreket kerestünk – emlékezett Frangiszkosz Szurpisz doktor, aki játékosként a nagy siker egyik résztvevője volt. – Én orvostanhallgatóként a BEK-menetelésből keresett pénzből harmadkézből tudtam venni egy nagyon használt kocsit és angol nyelvű orvosi könyveket, amit más, hasonló helyzetben lévő diák esetleg nem tudott volna megtenni. Nem is annyira pénzt jelentett a futball, mint inkább azt, hogy munkahelyeket tudtak adni a játékosoknak. Akinek közülünk üzlete volt, vagy valamivel kereskedett, a hírnévnek köszönhetően nagy forgalmat tudott lebonyolítani, de a futballért nem sok pénzt kaptunk.
Pedig milyen jó csapatunk volt… Nemrég, az évfordulón összejöttünk, megnéztük az Ajax elleni BEK-döntő filmjét, és azt mondom: nem érdemeltünk vereséget. Pedig csupa amatőr, csupa görög játékosból állt a csapat. Fantasztikusan jó közösség volt a miénk, a csapatszellem volt az erősségünk. És ebben az egészben természetesen nagy szerepe volt Puskásnak is. A görög sportban az a tévhit rögzült és uralkodott, hogy a külföldiekkel nem tudjuk felvenni a versenyt – folytatta a professzor. – De Puskás azt mondta, bárki is volt az ellenfél, ők is tizenegyen vannak, mint mi. Vagy nekem például azt mondta a BEK-döntő előtt: te fogod Cruyffot, ez lesz életed egyik legkellemesebb délutánja.
Sokat számított aztán Puskás neve a játékvezetőknél. Sokszor megfigyelhető, hogy egy-egy meccsen a nagyobb, híresebb csapatot segítik a bírók. Mivel azonban a mi edzőnk Puskás volt, nem részesültünk hátrányos megkülönböztetésben. Talán csak egyszer fújtak csúnyán ellenünk: a Crvena zvezda ellen Belgrádban egy osztrák bíró. Puskás majdnem megverte, amikor a reptéren találkoztunk vele… Csak három egy lett volna a végeredmény, ha nem ad meg egy gólt, amelynek során a labda nem is jutott túl a gólvonalon, mert még előtte kirúgtam. Az első kapusunk nagyokat hibázott, ez volt a legrosszabb meccse. Ha Puskás nem cseréli le még idejében, talán tizenkét gólt kapott volna. Amit kapura lőttek, bement. A többi meccsen egyébként remekül védett.
Jegyezze meg, a BEK-menetelés során nagy erényünk volt, hogy idegenben mindig szereztünk gólt, itthon viszont sohasem kaptunk. A gyenge pontunk volt ugyanakkor, hogy nem voltak tartalékjaink. A tartalékkapus volt az egyetlen, aki ugyanolyan szinten játszott, mint az első csapat tagjai, aztán senki.
Na, még valami, ami eszembe jut, most, hogy Puskásról beszélgetünk: volt a pályánk mellett egy rossz kosárlabdapálya. A gyűrűbe emelgette be a labdát – lábbal… Tízből öt kosarat ért el lábbal. Hihetetlen volt! Vagy: volt egy olasz–görög meccs. Másnap a játékosok arról beszélgettek, hogy Riva szabadrúgásból milyen fantasztikus kapufát rúgott. Puskás meghallotta, és elkért egy labdát. Letette ugyanoda, ahol az előző napi meccsen a szabadrúgáskor volt a labda. És ugyanott találta el a kapufát! A játékosok legyintettek, azt mondták, ugyan, csak szerencséje volt. Megint letette a labdát, megint ugyanoda, és a kapufát megint ugyanott találta el, ahol korábban. »Riva így csinálta?« – kérdezte…”
Az Everton búcsúztatása már nemzetközi visszhangú siker volt. Noha az angol klubok közel sem szerepeltek olyan eredményesen a ’60-as évek második felében a BEK-ben, mint aztán egy évtizeddel később: 1968-ban a Manchester United megnyerte a sorozatot, 1969-ben a Vörös Ördögök a döntőbe jutásért estek ki, 1970 tavaszán a Ferencvárost is kiejtő Leeds United az elődöntőig jutott. Az egyetlen kivételt a Manchester City 1968 őszi kudarca jelentette, a török Fenerbahce ellen. Azt azonban még csak néhány szakember gondolta, hogy az angol bajnokon túljutott görögök eljuthatnak Londonba – a fináléba.
Az elődöntőben Európa egyik legjobb csapata, a Crvena zvezda jelentette az akadályt. Maradva az angoloknál: Londonban, a fogadóirodákban a szerbeket tartották esélyesebbnek. A belgrádi mérkőzés ezt igazolta. A vörös csillagosok 4–1-re nyertek, és még kicsit csalódottak is voltak, hogy „csak” háromgólos előnyt szereztek.
A londoni World Soccer, a világ talán legtekintélyesebb futballmagazinja is beszámolt a Panathinaikosz nagy meneteléséről. Az újságírók nagy részt tulajdonítottak Puskásnak az elődöntőbeli sikerben. Nemcsak azért, mert remek taktikát eszelt ki a második mérkőzésre, hanem mert az első, a belgrádi találkozón – az akkori gyakorlattól eltérően – volt mersze kapust cserélni, amikor látta, hogy az állandó válogatott, Takisz Ikonomopulosz „betlizik”. Bevetette tartalékát, a tapasztalatlan Vaszilisz Konsztantinut, aki legalább nem kapott újabb gólokat.
A mindig laza Puskás jobbján tolmácsa és segítője, Nikosz Szakulisz
Puskás Ferenc alkalmazkodóképessége legendás volt, de nem titulálható annak a fajtának, aki elviselte volna, hogy futballügyekben beleszóljanak a dolgaiba.
A görögök pedig éppen ezt akarták, mivel a Panathinaikosz nagy menetelése politikai kérdéssé vált. A nem sokkal korábban hatalomra jutott katonai junta számára a futballsiker a legitimáció egyik eszközének számított.
Idézzük ismét a legilletékesebb, Puskás Ferenc egyik visszaemlékezését: „Miután a belgrádi vereség után visszatértünk Görögországba, egy, a legszűkebb politikai elitbe tartozó, magas rangú katonatiszt – mellesleg a sportminiszter – meglátogatott, és azt kérdezte: »Hogyan veszíthettek négy egyre? A kormány ezt nem engedheti meg!« Kicsit ingerülten válaszoltam, hogy a futball olyan játék, amelyben ki lehet kapni egy sokkal jobb csapattól három góllal. Még hozzátettem, hogy ne izguljon, az a lényeg, hogy egy gólt legalább szereztünk. Ám a vita itt nem ért véget. Behívattak az irodájába, és közölték velem, hogy a visszavágót az Olympiakosz stadionjában kell lejátszani. Akkor már kezdtem egy kicsit bosszús lenni, és kijelentettem, hogy ő, ha akar, játszhat az Olympiakosz pályáján, de én nem kérek belőle: az én csapatom ott fog játszani, ahová való, a saját stadionjában. Közölték velem, hogy ne vitatkozzam, az a parancs, hogy »idegenben« kell játszanunk. Erre azt mondtam: „Akkor én elmegyek. Keressenek más edzőt!”.
A Puskás-stáb útban a kispad felé a Wembleyben
Ha az Aranycsapat egykori kapitánya csak az eszére hallgatott volna, talán másnap összecsomagol. Vagy még aznap. De ő, mint oly sokszor az életben, inkább a szíve tanácsát fogadta meg. A klub vezetői nem akartak vagy nem mertek kiállni mellette, illetve az akarata mellett. A játékosai ellenben kérlelték, maradjon, ne hagyja el őket. Nekik elmagyarázta, miért ragaszkodik ahhoz, hogy a kisebb stadionban játsszon a csapata. Meggyőződése volt, emberelőnyben verhetik csak meg három góllal a Zvezdát. Olyan emberelőnyben, amit a „tizenkettedik ember”, a közönség jelenthet. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy olyan stadionban játsszanak, ahol nem túl nagy a távolság a pálya és a nézőtér között. Nem győzött, nem győzhetett a politika uraival szemben.
Nyert helyette a csapata.
Megint Puskás Ferenc szavai következnek: „Nem kellett volna aggódnom. A mérkőzés estéjén egy gombostűt se lehetett leejteni a stadionban, annyira tömve volt. Olyan helyeken is fürtökben lógtak a szurkolók, amelyekről azt hittem, oda ember nem tud felmászni. Fantasztikus volt a hangulat, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Amennyire csak tudtam, próbáltam megnyugtatni a játékosokat. Elmondtam nekik, hogy nincs veszítenivalójuk, csak a győzelemre koncentráljanak, játsszák a saját játékukat. Nyerhetnek, hiszen a futball kiszámíthatatlan. Nyertek is.”
Puskás Panathinaikoszának csillagai
Takisz Ikonomopulosz kapus
Huszonegy évesen, 1964-ben került a Panathinaikoszhoz, senki sem védett nála több mérkőzésen a klubban (303). Mindmáig görög rekorder, 1965 tavaszán 1088 percen keresztül nem kapott gólt bajnoki mérkőzésen. 1976-ban igazolt át a Panahaikihoz. Fanatikus volt a munkában: házában építtetett magának egy edzőtermet, ahol még a csapattal való rendszeres gyakorlás után külön is órákon át tréningezett. Madárnak becézték – szinte repkedett a kapufák között.
Arisztidisz Kamarasz középhátvéd
Huszonkét évesen, 1961-ben az Apollon Athénből igazolt a Panathinaikoszba, ő volt a védelem vezére. Már játékos korában elvégezte a jogi egyetemet, pályán kívül kamatoztatott erényeit – higgadtság, intelligencia, magabiztosság – átmentette a gyepre is. A BEK-sorozat elődöntőjében a Crvena zvezda elleni mindkét mérkőzésen szerzett egy-egy felbecsülhetetlen értékű gólt. Puskás egyszerűen „Kamarásnak” nevezte.
Frangiszkosz Szurpisz beállós
1962-ben, 19 évesen került a csapathoz, még Puskás Ferenc edzősége idején, 1973-ban búcsúzott. Bukovi Márton véleménye szerint a tíz év alatt több mint 300 mérkőzésen szereplő védő „játékát inkább a harcosság, a küzdőszellem jellemezte, nem pedig a látványosság”. A meneteléskor orvostanhallgató volt, ma sikeres magánpraxist üzemeltet Athénban.
Dimitrisz „Mimisz” Domazosz támadó középpályás
A görög futball egyik legnagyobb alakja, a ’60-as évek legjobb ottani játékosa, aki a Tábornok becenevet kapta tisztelőitől. Több mint 20 éven át (1959–1979, majd 1980) játszott a Panathinaikoszban, 14 megszerzett titulusa és 502 mérkőzése klubrekord. Huszonegy év telt el az első és az utolsó válogatottsága között. Bukovi Márton így jellemezte 1971-ben: „A görög csapat nagy ásza Domazosz, aki mindent tud, amit egy jó labdarúgónak tudnia kell. Kitűnő cselező, úgynevezett okos játékos, aki jó helyzetfelismeréssel találja meg a szorosan záró védelmek réseit. Kistermetű, alakjával Benére emlékeztető játékos.”
Antonisz Antoniadisz, középcsatár (képeinken akkor és ma)
Mindössze 18 éves korában, 1963-ban került az Aszpida Xanthitól a Panathinaikoszhoz, másfél évtizedre. Fénykorában ő volt a zöld-fehérek és a görög bajnokság legjobb góllövője, 1970 és 1975 között hat idényből ötször elnyerte a gólkirályi címet, egyszeres európai ezüstcipős. 1971–72-ben elért 39 góljánál csak egy csatár lőtt többet abban az idényben Európában: Gerd Müller. Antoniadisz a „hiányzó” 1970–71-esben sem tétlenkedett, tíz találatával ő volt a BEK-sorozat gólkirálya. Később több ciklusban a Panathinaikosz alelnöke volt.
Anthimosz Kapszisznak, aki szerepelt a londoni BEK-döntőben, a fia is futball-legenda lett: Mihalisz Kapszisz tagja volt az Eb-győztes válogatottnak 2004-ben.
Ahogy egyik játékosa emlékezett, Puskás kijelentette: „Ha másfél órára elszundít a Jóisten, még mi is továbbjuthatunk”.
Akkoriban a Panathinaikosz edzésein gyakran felbukkant egy magyar néző, bizonyos Kuszmann János. Akkor már másfél évtizede Puskás Ferenc jó barátja, egyébként 1956-ig itthon az Ikarus NB III-as csapatának centere, aztán külföldön osztrák és török bajnok, az Egyesült Államokban az ottani profiliga elődöntőse, illetve több mint 200 spanyol élvonalbeli mérkőzés szereplője. Ő mesélte hajdanán: „Öcsinek nem igazán tetszett a legjobb csatár, Antonisz Antoniadisz játéka. A srác szinte könyörögve jött hozzám: »Szólj a Misternek, hogy ne tegye ezt velem«. Mondom Öcsinek: »Mi bajod ezzel a sráccal? Rugdossa a gólokat, te meg leckézteted.« Mire Puskás: »Nem látod, nem olyan, mint a Hidegkuti Nándi…« Aztán csak betette… És a jugoszlávok ellen remekül játszott.”
A Pana vidám, félamatőr csapata a BEK-döntő előtt a londoni Hyde Parkban
Mit jól, világklasszis teljesítményt nyújtott! Már a 2. percben rúgott egy gólt, de ezzel csak kicsit lépett előre a Panathinaikosz. A szünetben lógó orral mentek be a játékosok az öltözőbe, Puskás azonban felrázta őket: „Gyerünk, tiétek lehet a dicsőség! Tovább lehet jutni! Gyerünk a döntőbe!”
A második félidőben játékosai tényleg apait-anyait beleadtak. Szinte állandóan támadtak, de a Crvena zvezda keményen védekezett. Újabb tíz perc után Antoniadisz bebólintott egy beadást, és már csak egy gól hiányzott az üdvösséghez. („Megint jött a hosszú gyerek, kettő null” – mesélte egy interjúban Puskás Antoniadiszról, aki mestere minden tanácsát megfogadta, és végül a sorozat gólkirálya lett, amit a magyar edző előre megjósolt neki.)
A lelátón szinte mindenki megőrült.
A BEK-döntő hivatalos meccsfüzete, belépőjegye és Cruyff meze
Puskás először arra gondolt, bekiabál a pályára legjobb játékosának, Domazosznak, de aztán rájött, felesleges erőlködés lenne. A hangja még a taccsvonalig sem jutna el. Széles karlejtésekkel magához intette Domazoszt. Ő sem tudta kivonni magát a meccs izgalma alól, mégis tisztán meg tudta mondani, mit akar. Nem volt „nehéz” dolga, csak a barátjára kellett gondolnia.
„Azt mondtam Domazosznak, húzódjon ki a jobbszél felé – idézte hosszú-hosszú évekkel később. – Bozsik jutott az eszembe, valami olyasmit vártam Domazosztól, amit régen Cucu csinált. És bejött! Már csak huszonöt perc volt hátra, amikor Kamarasz gyönyörű gólt rúgott. Már mi álltunk továbbjutásra. Mindenki csak azt üvöltötte: »Védekezzetek, fiúk!«. De én azt kiabáltam: »Támadjatok! Ha csak védekeztek, kikaptok!«. Óriási volt a feszültség. Két perccel a vége előtt a jobbfedezetük közelről hatalmas lövést küldött a kapunkra, de a kapusunk, Ikonomopulosz repült, mint a madár a levegőben, és óriási bravúrral védett. Sikerült, győztünk, bejutottunk a BEK-döntőbe!”
Fél Görögország a tiéd lesz!
Nem tudni, hányadik érzéke lépett működésbe Puskásnak, amikor a Panathinaikosszal folytatott tárgyalásokon külön ragaszkodott ahhoz: a Bajnokcsapatok Európa-kupájában a menetelés esetére extra premizálási rendszert dolgozzanak ki. Szinte komikus volt, hogy ilyesmit kikötött, hiszen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy görög csapat akár csak egy-két fordulót is túléljen a BEK-ben. De Puskás tudta már, mi az a futball: sokszor hajmeresztő véletlenek összjátéka, amelyben bármikor győzhet a gyengébb. Ezért, amikor a görög bajnokcsapat elnökével Kitszosz Michalisszal tárgyalt, lépésről lépésre megegyezett velük: ha a Panathinaikosz a legjobb tizenhat közé jut, akkor ennyi és ennyi jár neki, ha a nyolc közé, akkor ennyi, és így tovább. Egyre furcsábban néztek rá tárgyalópartnerei, Puskás mégis ragaszkodott ahhoz, állapítsák meg a szerződésében még azt is, a döntőbe jutásért mennyit kap. A megbeszéléseken állítólag az akkori elnök szájából tréfásan elhangzott az is: „Ha döntőbe jutsz a csapattal az Európa-kupában, a tiéd lesz fél Görögország.” Bizony, a szaván kellett volna fogni…
„Az akkori fizetésekhez képest magasan a legjobb pénzt Puskás kereste talán egész Görögországban – mondta Nikosz Szakulisz, Puskás akkori tolmácsa. – Szerintem a miniszterek sem kerestek jobban. Más kérdés, hogy ők a fizetésük sokszorosát tudták összelopni… Öcsinek kétezer-ötszáz dollár volt a fizetése. Erre jöttek rá a különféle prémiumok, a lakás és minden egyéb. Az első évben a BEK-döntőért – hiszen előre kikötötte – hétszázötvenezer drachmát, huszonötezer dollárt kapott, vagyis gyakorlatilag megduplázta a fizetését.
Domazosz Almási filmjében azt mondja, hogy „ezt a gólt nem mi lőttük, ez Puskás gólja volt”. A szurkolók szinte eksztázisban ünnepeltek. Nem akarták elhinni, hogy sikerült a bravúr, a Panathinaikosz bejutott a BEK-döntőbe. Athénban mindenki az utcára tódult ünnepelni. A másik ágról a holland Ajax került a fináléba. Az a csapat, amely 1969-ben már játszhatott a serlegért, éppen Madridban, és éppen a Bernabéuban, két nappal Puskás Ferencnek a bécsi Rapid elleni búcsújátéka után. Nem mellesleg „Panchóra” nyolcvanezer, a BEK-döntőre ötvenezer néző volt kíváncsi. Az Ajax akkor 4:1-re kikapott, de a Panathinaikosz ellen esélyesebbnek számított.
Puskás Ferenc is tudta ezt, de azért megpróbálkozott valamivel: „Tudtam, hogy csak halovány eséllyel vághatunk neki a döntőnek, ezért kapcsolatba léptem az egyik magas rangú katonatiszttel, a tulajdonképpeni sportminiszterrel, hogy engedélyt kérjek a csapat megerősítésére”.
Az Everton elleni továbbjutás után Puskás sérült kapusát, Takisz Ikonomopuloszt vigasztalja
A potentát, bizonyos Konsztantinosz Aszlanidisz tényleg nagy ember volt, és a görög futballban szinte mindent el tudott intézni. A csillaga az 1967-es katonai hatalomátvétel óta ragyogott fel. Szívén viselte a Panathinaikosz sorsát, csak éppen rosszul. A görög válogatott például a BEK-elődöntő visszavágója előtt a londoni Wembleyben játszott Eb-selejtezőt. A Panathinaikosz hat válogatottjának a miniszter megtiltotta a szereplést, mondván, pihenjenek a visszavágóra. Puskás két játékost akart átigazolni Szalonikiből, egy csatárt és egy középpályást, akiket már jó ideje figyelt. A szabály az volt, hogy ezeket a labdarúgókat legkésőbb hat héttel a szezon vége előtt le kellett igazolni, de ehhez is a miniszter engedélyére volt szükség. Puskás hajlott arra, hogy a két kiszemelt a görög bajnokság végéig Szalonikiben játsszon, de a BEK-döntőn erősítse a Panathinaikoszt. A miniszter azonban nem adott engedélyt.
A döntőt a londoni Wembleyben játszották, 83 ezer néző előtt. Az angol John Taylor vezette a találkozót, aki három évvel később a világbajnoki döntőt is vezette a hollandoknak. Az Ajax 2–0-ra nyert, de a Panathinaikosznak nem volt oka a szégyenkezésre. Van Dijk már az ötödik percben megszerezte a hollandok vezető gólját, de a másodikra majdnem a mérkőzés végéig kellett várniuk. Öngól volt.
Bob Hughes, a világhírű sportújságíró 1971-ben, néhány nappal a londoni BEK-döntő előtt így számolt be a Sunday Timesban a Panathinaikosz egyik előkészületi mérkőzésén látottakról. A Pana a Bank of England pályáján a World Soccer magazin által szervezett amatőrcsapat ellen játszott, és nyert 15–0-ra: „Puskás továbbra is kereste a népszerűséget, és nagyon szerette, ha a tömeg csodálja őt… Hirtelen beszaladt a pályára, negyven yardot kocogott, oda, ahol az ellenfél egyik játékosa sérülten feküdt a földön. Megveregette a játékos fejét, majd az orvosra bízta, és a »Puskás! Puskás!« kiáltások irányába fordult, hogy üdvözölje a publikumot. Visszasétált a székéhez, de körbe, a leghosszabb úton, hogy minél tovább tartson az út.”
Antonisz Antoniadisz mesélte később: „Előfordult, hogy beállt közénk a gyakorlásokra. Csodálatosan rúgott, utolérhetetlenül. Azt hiszem, közülünk is voltak jó rúgótechnikával megáldottak, de néha arra gondoltam, milyen nehéz lehet ennek az embernek azt látni, hogy nem tudjuk megcsinálni, amit kér, illetve amit ő tud. Előfordult, hogy magyarázott, magyarázott, de aztán amikor elszakadt a cérnája, berohant a pályára, és megmutatta, hogy kell csinálni. És mindig betalált a kapuba. Mi meg tanultunk néhány magyar szót, mert előfordult, hogy az anyanyelvén kiabált nekünk. Még ma is tudom: gyerünk, laposan, indulj be a lyukba! Vagy azt: Játsszatok nyugodtan!”
Akkor és 2001-ben: az egykori görög BEK-döntősök a 30. évfordulón is összeálltak egy közös fotóra
A BEK-döntőben elszenvedett vereség ellenére a Panathinaikosz – miután az Ajax nem vállalta a meccseket – játszhatott az uruguayi Nacional ellen a világkupáért. Azért a serlegért, amelyet 1960-ban először a Real Madrid nyert meg, többek között Puskás Ferenc két góljának köszönhetően. A Panathinaikosz a világkupadöntőben sem vallott szégyent, a hazai 1–1-es döntetlen után Montevideóban csak 2–1-re kapott ki, de így is elveszítette a serleget.
Mindazonáltal a klub vezetői Athénban hatalmas sikernek könyvelték el a menetelést.
A következő tavasszal ráadásul a csapat megnyerte a görög bajnokságot, minden szépnek és jónak tűnt.
Ám aztán túl sokan akartak beleszólni a magyar mágus dolgába. Egyre több lett a vita. És aztán 1974-ben már elkerülhetetlenné vált a szakítás. Azért azt látni kellett volna…
Hogyan is mesélte Puskás Ferenc a történetét később?
„Görögországban csak a fafejű hivatalnokokkal és a katonai vezetőkkel támadtak gondjaim. Néha kemény összetűzéseim támadtak velük. Különösen megmaradt bennem az elválás története. Éppen kormányváltás zajlott Görögországban, hevesen vitatkoztam egy tohonya fickóval. Az affér úgy végződött, hogy egy gyors rúgást intéztem a lábai közé, és sietve elhagytam az országot.”
A Panathinaikosz magyarjai
Puskás Ferenc nem az első magyar edző volt a Panathinaikosz történetében. 1928-tól egy szezonon át Forner Miklós irányította a csapatot, majd őt követte Künstler József (itthon a Nemzeti SC és az UTE játékosa), 1929 és 1936 között. Vele nyerte meg a
Panathinaikosz története első hivatalos görög bajnoki címét.
1967-ben rövid ideig Guttmann Béla is tevékenykedett a klubnál, de rosszkor volt jó helyen. Akkoriban vette át a hatalmat a katonai junta. A Panathinaikosz edzőjét, a játékosként világklasszis, edzőként Görögországban egyedüliként veretlenül bajnoki címet nyert horvát Stjepan Bobeket, mint utóbb kiderült, koholt vádak alapján, kémkedés miatt kiutasították az országból. A klub több milliós szurkolótábora hiába tiltakozott, nem volt apelláta. Az akkor már 67 éves Guttmann nem tudott úrrá lenni a helyzeten, nem tudta felrázni a Bobek távozása miatt „leeresztett” játékosokat.
A Puskás-éra után még egyszer vezette magyar anyanyelvű edző a Panathinaikoszt: 1981-től 1983-ig a temesvári születésű Kovács István (korábban az Ajax csapatával BEK-győztes edző). Ő egy Görög Kupát nyert a csapattal.
Ami a játékosfrontot illeti, három korábbi, és egy jelenlegi válogatott labdarúgó is viselte-viseli a klub mezét. Esterházy Márton volt az első 1987-ben, majd őt Fitos József követte 1988-ban. A 2005–06-os idényben, elődeihez hasonlóan csak rövid ideig, Torghelle is szerepelt a Panathinaikoszban. Rudolf Gergely az idei nyári átigazolási időszak utolsó napjaiban került kölcsönjátékosként a klubhoz.
Feltétlenül szót kell még ejteni Nikosz Szakuliszról, a nagyszívű masszőrről és tolmácsról, aki Puskás tolmácsa lett Athénban, majd életre szóló barátság szövődött közöttük. Szakulisz görög menekültként a magyarországi Csongrádon nevelkedett, diákként részt vett az 1956-os forradalomban, ami után visszatért Görögországba. Nikosz volt Puskás támasza az athéni hétköznapokban, és ma is ő az, aki összetartja az egykori csapatot, összejöveteleket, megemlékezéseket szervez, a BEK-döntős játékosok az ő vezérletével egykor a kórházban is meglátogatták Puskás Ferencet, majd a temetésére is eljöttek, és már azóta is jártak Budapesten, hogy ortodox keresztény szertartással emlékezzenek a rajongásig szeretett egykori mester sírjánál.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. decemberi számában.)
