Klinsmann a Spursben

 

 

1994. augusztus 4. A White Heart Lane-en százak várakoznak, hogy megpillanthassák a Tottenham Hotspur ellentmondásos szerzeményét. Bent a banketten, ahol a sajtó képviselői találkozhatnak vele, Alan Sugar és Ossie Ardiles vált egy ideges mosolyt.

Tudják, hogy a nyári időszak legmerészebb igazolását vezényelték le, kora ellenére Klinsmann világklasszis, akinek zsenialitására az Anglia nélküli világbajnokság is rávilágít.
Azt is tudják ugyanakkor, hogy ez az ember megtestesít mindent, amit az angol szurkolók gyűlölnek: az ősi ellenség nyilvános arca, akinek nem lehet megbocsátani a múltbeli bűnök miatt.

Amint Sugar és Ardiles oldalán a legenda belép, moraj fut végig a termen, és mindenki megcsodálja a leendő orvlövészt. „Talán kérdezhetek én elsőként – mondja vigyorogva Diego Armando Maradona. – Vannak kézilabdapályák Londonban?”
Lehet, hogy így alakult volna, ha egy FIFA-ellenőr nem hívatta volna be az argentint Nigéria elleni ragyogó teljesítménye után egy doppingvizsgálatra az 1994-es vb-csoportmeccs után. Mihelyst azonban az efedrin használata bebizonyosodott, és Ardiles közeli barátját eltiltották, a Tottenham visszatért a tervezőasztalhoz. A B-terv sem működött rosszul.

Klinsmann nem sokkal az Egyesült Államokból való visszatérése után aláírta a szerződést Sugar monacói jachtján, és készen állt az új kalandra. És micsoda kaland lett ebből! Tíz hónap alatt megváltoztatta a Premier League arculatát. Első meccsén kiütötték, látta, hogy kirúgják menedzserét, megnyerte az Év játékosa címet, majdnem meghalt a Villa Parkban, végül pedig kisétált a klubból, miközben Sugar a mezét lengette a tv-ben, és azt kiabálta: „Nem akarom ezzel lemosni az autómat!”. És talán a legfontosabb: egy egész nemzetet megnyert magának egy mosollyal, 30 góllal, egy emlékezetes ünnepléssel és ezzel a mondattal: „Talán kérdezhetek én elsőként. Van búváriskola Londonban?” (Dive Bomber, azaz Nehézbombázó névvel gúnyolták a lapok, a „dive” búvárkodást is jelent angolul – a szerk.)

Kisfiús mosollyal ismeri be a ma 46 esztendős Klinsmann: „Fogalmam sem volt, mire számíthatok Londonban. De azt tudtam, hogy semmi közöm ahhoz, hogyan tekint egymásra az angol és a német kultúra. Hallottam néhány rigmust az angol szurkolóktól, de ezek nem érdekeltek.”
Sőt már az elején eltökélte, hogy hatástalanítja a hisztériát, és a „nehézbombázó” főcímeket, amivel fogadták őt. A televíziós híreket az argentin Pedro Monzón kiállítása dominálta az 1990-es világbajnokság döntőjében, szemmel láthatóan alig értek egymáshoz, mégis Klinsmann azt állította, hogy 15 centiméteres sebet hagyott rajta az eset. Ezen túl pedig az az agonizáló vonaglása, amit akkor produkált, amikor a Milan védőjével, Alessandro Costacurtával ütközött említésre sem méltó módon az 1994-es BL-elődöntőben, ahol kiesett csapatával, a Monacóval együtt.

Az 1990-es vb-elődöntős ellenfele, Paul Parker azt magyarázta róla a Daily Mirrornak, hogy amikor ütközik, egy másodperc alatt lent fetreng a földön, és a mostanság visszavonult játékvezető, Keith Hackett is azt említette: „Mint egy zsák szén, úgy dőlt fel a világbajnoki meccseken. Ez itt nem fog működni”.
Klinsmann erre olyan értetlenséggel reagált, ami már-már az arrogancia határmezsgyéjén mozgott, amikor ezeket mondta a német Bild magazinnak: „Ha kell, bemutatok videókat eddigi meccseimről. Az újságírók is látni fogják, hogy nem hoztam össze színleléssel egy büntetőt sem. Talán még mindig az elveszített elődöntő miatt mérgesek rám.”

Azonban a sajtótájékoztató idejére a haragot humor váltotta fel. „A humor segített tompítani az előítéleteket – így Klinsmann. – Egy német srác javasolta, hogy ezt mondjam. Franciaországban találkoztam vele, és már régebb óta Angliában élt. Azt javasolta, búvárruhában, pipával, szemüveggel jelenjek meg a sajtótájékoztatón. Végül csak a vicces mondatot mondtam el. És működött a dolog.”
Klinsmann úgy emlékszik az első napjaira Angliában, hogy nagyon szép idők voltak. „A feleségem és én beleszerettünk Londonba. Azt szerettük benne, hogy kozmopolita. Sok kultúra él egymás mellett. Gazdag külváros mellett szegény külváros fekszik, afrikai kultúra él angol mellett, és így tovább. Minden körzetben van egy park. Stuttgartban és Milánóban sokkal egyoldalúbb a kulturális élet. London igazán nemzetközi város, az egyik legjobb a világon.”

Vártak rá kellemes meglepetések az edzőpályán is. „Nem is sejtettem, ki is Sheringham, Barmby, Anderton valójában. És mások is a csapatban: Colin Calderwood, Gary Mabbutt – fel sem tűnt korábban, mennyire jó és erős játékosok ezek.
Az edzésen is másképp ment minden. Arséne Wengerrel a Monacónál naponta két edzést tartottunk, minden a technikáról szólt, és épp ezért nem volt túl intenzív. Olaszországban minden arról szólt, hogy ne bántsuk egymást. Meg voltak őrülve a technikáért. Mindkét helyen úgy éreztem, hogy saját magamat kell tréningeznem, ha jó formában akarok maradni.
Angliában több kockázatot vállaltunk. Ezt várták el tőlünk, nagy tempónál kellett mindenáron megtartani a labdát. Nem kellett többet magam edzenem.

Sok tekintetben teljesen más volt. Olaszországban, ha véget ért az edzés, vacsora várt minket borral, Angliában egy-két sört ittunk meg a társalgóban. És olyan sem történt Olaszországban, ami előfordult egy dublini meccsünk után: Ossie bejött az öltözőbe, húszfontos bankjegyeket nyomott a kezünkbe, és azt mondta: »Menjetek, és érezzétek jól magatokat!« Így hát mindannyian elmentünk kocsmázni. Csodálatos volt: egyszerűen összejöttünk, nagyon keményen dolgoztunk, és élveztük egymás társaságát.”
A Shelbourne elleni meccs volt Klinsmann második mérkőzése az előszezonban. Az elsőn a Watfordnál a hazai szurkolók egy része gázálarcot viselt.

Amikor a Tottenham busza megérkezett az első Premier League-találkozójára a Hillsborough-stadionba, maguk a Sheffield Wednesday szurkolói is meglepődtek. Klinsmann így emlékszik: „A szokásos nehézbombázós transzparensek vártak minket, mi meg csak nevettünk ezeken. Sheringhamnek pedig volt egy ötlete: ha gólt lövök a meccsen, mindannyian bombázunk. Én azt válaszoltam: »Rendben, de csak egyszer csináljuk«. Azután az Everton elleni meccsen azt mondta, újra meg kell csinálnunk, mert a fia, Charlie nem tudott kijönni a Sheffield elleni találkozóra, és látni akarja. Hihetetlen, Charlie akkor kissrác volt, most pedig ő is játszik. Nos, nem akartam csalódást okozni egy csapattársam fiának! A legszebb az volt, hogy az ellenfél szurkolói is nevettek.”
Valójában az egész délután lenyűgöző volt a Hillsborough-ban. Ardiles híres ötöse, Klinsmann és a mellette igazolt Ilie Dumitrescu, valamint Darren Anderton, Nick Barmby és Sheringham csodálatos csatársort alkotott az előző szezon sérülései és frusztrációi után. A menedzser már az előszezonban is kalandot és szórakozást ígért a nézőknek, mielőtt beismerte, hogy „a csatársor ugyan erős, de jobb, ha a védelemről nem esik szó”.

Miután a Spurs két korai góllal megszerezte a vezetést, a Sheffield Wednesday ki tudott egyenlíteni. Barmby visszavette a vezetést, és a 82. percben jött Klinsmann nagy pillanata. Lerázta Des Walkert, és egy bombafejessel gólt szerzett, majd jöhetett a bombázó ünneplés. A Sheffield még egy góllal szépített a vége előtt. Ezt szerencsére már nem látta Klinsmann, mivel öntudatlanul feküdt az öltözőben, miután összefejelt Des Walkerrel. Az ütközés után vérző fejjel került a földre, Sugar pedig kirohant hozzá a pályára. Klinsmann így emlékszik vissza: „Nyolc-kilenc öltéssel varrták össze a számat, a sebhely ma is megvan. Emiatt egy kicsit másképp is beszélek. Nem emlékszem annak a meccsnek a végére, és ahogy egyre idősebb leszek, nem sok mindenre emlékszem az egyes mérkőzésekből, de nyilvánvalóan az egy olyan nap volt, amit sohasem felejtek el.”
Nem csak a csatárt kábította el Angliába érkezése. A cinikus sajtónak kivételesen nagyon tetszett Klinsmann 1967-es bogárhátúja, amit egy Spurs-alkalmazott hozott el Monacóból Londonba, és gyakran mutatta be azokat a törzshelyeket is, ahol a játékos megmerítkezett a helyi életben. Sugar minden bizonnyal két hét alatt megkereste az átigazolási díját és éves fizetését a „Klinsmániának” köszönhetően az eladott pólókból. Az ajándékboltot annyira felkészületlenül érte ez az egész, hogy elfogyott az „n” betűjük, és az Arsenaltól kellett kölcsönkérni. A nem hivatalos, pálya szélén kapható termékek közt a Holsten Pils logóra gyártott Klinsmann Skills (Klinsmann-képességek – a szerk.) hódított. A klub részvényei 75 pennyről 145-re emelkedtek.

 

És még nem említettük Matthew Norman újságíró otromba sorait. Klinsmann érkezésére a következőket írta a Tottenham-drukker zsurnaliszta: „Kétségtelenül ő a futball legnagyobb nevű színművésze. Sohasem volt igazán nagy móka a Spursnek drukkolni, de a hírhedt Jürgen Klinsmann szerződtetése az utolsó sértés a klub részéről. Származása nem biztos, hogy kedves lesz a túlnyomórészt zsidó származású bérlettulajdonosok számára.”
Klinsmann pedig: „Nem tudtam a klub törzsszurkolóiról, de hamar a tudomásomra jutott, és kíváncsi voltam, hogyan fognak reagálni. Én abban hiszek, hogy a sport összeköti az embereket, és hogy a londoniakban tudatosul, semmi közöm a hatvan-hetven évvel ezelőtt történtekhez, bár egy olyan generációról van szó, amelyik sohasem fogja elfelejteni a leckét.” A megértésre vonatkozó remény beigazolódott, amikor a Paxton Road hirdetőtábláján megjelent a felirat egy német zászló kíséretében: „Wunderbar Jürgen”.
És Klinsmann tényleg csodálatos volt. Első hat meccsén hét gólt szerzett, közülük bámulatos volt, amit otthoni bemutatkozó meccsén az Everton ellen ért el. Aznap két gólt is lőtt, és hat nappal később is olyan mérkőzést játszott, hogy Ardiles megjegyezte: „Erről a futballról álmodoztam, ez valami különleges kezdete lesz a klubnál”. Azt is hozzátette: „Csodálatos érzés a kispadon ülni, és tudni, hogy mindig gólt fogunk lőni”.

Bár az ellenfelek is tudhatták, hogy majd ők is mindig betalálnak. Mire október 22-én a Main Roadra látogatott a Spurs, már tíz bajnokin kaptak gólt, négyet-négyet nyertek, illetve veszítettek el. „Először azt mondták, megnyerhetjük a bajnokságot – emlékszik vissza Klinsmann. – De nem volt kiszámíthatóan megbízható védelmünk, és ez elindította a lavinát. Azután játszottunk a Manchester Uniteddel és a Liverpoollal, és tudtam, hogy csak ötödikek-hatodikak, esetleg hetedikek-nyolcadikak lehetünk. Ezek a csapatok nagyon erősek voltak, és ekkoriban kezdtem el kérdezgetni Alan Sugart, hogy tudnánk-e esetleg fejlődni, erősödni?”
Sugar viszont ahelyett, hogy új játékosokat szerződtetett volna, elkezdett Ardilesre fókuszálni: „Védekezésünk rossz volt – írja nagysikerű életrajzában. – A szakvezetésben való járatlanságom miatt nem tudtam, mi az, ami rosszul megy. Pedig valami rosszul ment, mert a védelem rosszul szervezett volt, és a játékosok emiatt elvesztették a lelkesedésüket.”
Az ellen a középszerű Manchester City ellen, amelyik egy éve a kiesés ellen küzdött, a Spurs szétesett, és 5–2-re kikapott. Sugar pedig félretette a szakvezetésben való járatlanságát, és úgy döntött, hogy védőzsenit kell szerezni, hogy véget érjen a bekapott a gólok özöne. Ardiles asszisztense, Steve Perryman, úgy tűnt, támogatja a tervet, de az argentin elutasította azt. „Még ha valaki garantálná is, hogy kettővel több védő esetén győznénk, akkor sem tenném ezt” – említette.

 

„Nagyon sajnáltam Ossie-t – mondja Klinsmann. – Egyedül a megbízható védelmünk hiányzott. Amit Gerry Francis csinált érkezésekor, történetesen, hogy hátrahúzta a híres ötös egyik tagját, Ossie is megpróbálhatta volna, és sikerült volna neki.”
Nem kapott rá esélyt. Négy nappal később egy Notts County elleni Ligakupa-találkozón azt remélte mindenki, hogy megkapaszkodik a csapat a 16 között, és Ardiles kis levegőhöz jut. Ellenkezőleg történt, ez a meccs végleg elszívta előle a levegőt. A Tottenham húsz perc alatt kétgólos hátrányba került, és a félidőre Klinsmann-nak már sárga lapja volt, Dumitrescut pedig kiállították a második lap miatt. A County még egyet szerzett a második félidőben, Klinsmann számára pedig úgy ért véget a meccs, hogy még csak kapura sem lőtt. A Tottenham szurkolói azt üvöltötték, hogy elég volt Ossie-ból, és ököllel ütötték a csapat buszát, mielőtt az elindult volna a Meadow Lane-ről.
„Lemészároltak, és hülyét csináltak belőlünk – írta Sugar. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Emlékszem, ott ültem az elnöki tárgyalóban, és arra jutottam, hogy Ardilesnek mennie kell.” A menedzser azonban még egy meccset kapott, egy búcsúgyőzelmet, 3–1 a West Ham ellen, és ezen a meccsen Klinsmann hét meccs után először gólt lőtt a bajnokságban. De a kocka már el volt vetve, Ardilesnek mennie kellett, és arról is elkezdtek pletykálni, hogy Klinsmann a Bayern Münchenbe igazol.

A Tottenham elnöke tudta a legjobban, hogy amikor 1994 júliusában megállapodtak a szerződés feltételeiről („Jürgen azt kérdezte tőlem, hogy mikor járok Monacóban, mire azt válaszoltam, hogy ha kidugod a fejed az ablakon, és látod a kék jachtomat behajózni a kikötőbe”), akkor Klinsmann ragaszkodott az egyéves felmondási időhöz. Sugar azzal a feltétellel belegyezett, ha a csapat kiesésre áll, akkor ez a záradék hatályát veszti. De a megállapodás, amit végül aláírtak, nem tartalmazta a visszacsúszás lehetőségét, és bár Klinsmann pozitívan nyilatkozott arról, hogy mennyire szereti Londont, és arról, hogy maradni akar, a mendemondák mégis a legrosszabb pillanatban hangzottak el a távozását illetően.
Sugar kezdetben David Platt-tel tárgyalt, majd végül Francist kérte fel a feladatra, aki éppen akkor fejezte be a munkát a Queens Park Rangersnél. Francis érkeztével nagyobb lett a védelem stabilitása, és már a második meccsükön – az első a szokásos, Ardiles stílusában játszott 4–3-as otthoni vereség volt az Aston Villa ellen – 0–0-s, kapott gól nélküli meccset játszottak a Chelsea ellen. A Spurs ezután tíz egymást követő találkozón maradt veretlen, míg egy bírósági döntés visszaadott nekik hat pontot, amit egy korábbi időszak pénzügyi visszásságai miatt vettek el, és a Tottenham újra indulhatott az FA-kupában is, a harmadik kör idején. De új talizmánjuk lába alatt akkor már égett a talaj, és minden jel arra mutatott, hogy az Angliával folytatott flört hamarosan véget ér. A Liverpool keménymagja csalónak nevezte, jóllehet Neil Ruddock könyöke tényleg hibás volt az eset kapcsán, egy ütközése pedig Mark Bosnichcsal az Aston Villa ellen újabb eszméletvesztéshez vezetett. „Az első meccsen, amikor elájultam Des Walker fejelése miatt, az egyszerű baleset volt – mondja Klinsmann. – Abban nem vagyok biztos, hogy ez is. Az orvosok szerint millimétereken múlt az életem, ha egy kicsit odébb megy az ütés, akkor meghalok.”

Négy nappal később azonban már két góllal tért vissza a Roker Parkban, amivel a Tottenham az FA-kupa ötödik fordulójába is bejutott. Amikor a Southamptont idegenben 6–2-re verte meg, úgy tűnt, hogy az a Tottenham, amely úgy kezdte a szezont, hogy kiesett az FA-kupából, most megnyeri azt. Ezután a sorsolás az Anfieldre sodorta őket.
„Megint csak nem emlékszem egyes mérkőzésekre, de a jelentőségére, hogy itt most maradandót kell alkotni, arra igen.” A német készítette elő Teddy Sheringham gyönyörű egyenlítő gólját, mielőtt társa visszaadta volna neki a szívességet, és egy az egybe indította őt David Jamesszel a 89. percben. Ezt a labdát aztán Klinsmann a hálóba emelte. „A végén – így Klinsmann – még néhány Liverpool-drukker is ottmaradt tapsolni. Az egyik ok, amiért Angliába jöttem játszani, az a szenvedélyes tömeg volt, amit a német televízióban láttam, amikor a Liverpool hetvenes évekbeli nagy csapatait mutatták. Más volt, mint Monacóban. Wenger személyében nagyszerű edzővel dolgozhattam, de az egészben nem volt szenvedély. Ott nem a környezet vezérelt, magadat kellett vezérelned. Angliában alapból rohansz harminc kilométert csak a közönség kedvéért. Sokkal nagyobb ösztönzést kapsz tőlük, hogy mindenedet beleadd.”
Az Elland Roadon azonban a Tottenhamet 4–1-re elkalapálta az Everton, Joe Royle csapata, ami Ardiles álomfutballjának antitézise volt. Klinsmann szerint megalázó módon, és ráadásul már csak egy küldetése maradt a Tottenhamnek: az, hogy valahogy visszatartsa a távozni vágyó németet. „Világos volt, hogy sokat kell majd költenünk, ha a legjobbak közt akarunk játszani, de Alan Sugar annyit költött a klub infrastruktúrájára és a White Hart Lane-re, hogy nem tudott már többet kiadni.”
Amikor Klinsmann egy hónappal a szezon vége előtt bejelentette, hogy a Bayern Münchenbe igazol, azt is hozzátette, hogy szívesen felajánl Sugarnek egy dedikált mezt.

Amikor a Sportsnight riportere élő adásban letett egy ilyen mezt az asztalra, Sugar megragadta, hozzávágta, és azt kiabálta: „Mit csináljak ezzel, még az autómat sem lehet vele rendesen lemosni?!” Klinsmann véleménye keserű távozásáról: „Talán arról szólt ez, amilyen a foci Angliában. Az intenzitás és a szenvedély néha arra késztet, hogy úgy viselkedj, mint egy kisgyerek. Később természetesen kibékültünk.”

Mégpedig akkor, amikor Klinsmann négy évvel később rövid időre elment a White Hart Lane-re, és kölcsönjátékosként óriási szolgálatot tett a csapatnak: a kiesés elkerüléséért játszott meccsen négy gólt lőtt a Wimbledon ellen, és így a Tottenham 6–2-re nyert. 1995-ben csak annyi dolga maradt, hogy átvegye a sportújságírók által megszavazott az Év játékosa címet. „Lenyűgözőnek találtam Angliát. Amikor oda mentem, ott volt ugyan Cantona, de kevés más külföldit láttam. Nem tudom, úttörő vagyok-e, de a világ megváltozott, és hamarosan ott termett Gullit, Zola, Bergkamp, Vialli. Izgalmas idők voltak. Játszottam közülük néhánnyal, elmondtam nekik, milyen jó itt, és hamarosan jöttek is.”
A két dolog közül, amit Klinsmann változtatott meg az angol futballban, ez volt az egyik. A másik az, hogy szerinte megváltoztatta a szurkolók és a média gondolkodásmódját.
„Különösen szerencsés voltam a pályafutásom során, hogy különböző kultúrákat ismerhettem meg, és mindenhol ugyanúgy tudtam kezelni az embereket. Tapasztalhattam, mennyit képes változtatni a foci a régen begyöpösödött szokásokon. A labdarúgás a legjobb eszköz arra, hogy különböző kultúrákból érkező emberekről ne az előítéletek alapján alkossunk véleményt. A futball tényleg arra emlékeztet, hogy mindannyian egyformák vagyunk.”

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. decemberi számában.)