Ausztrália, 1999: az MU legőrültebb kirándulása

 

 

Szöveg Andy Mitten

 

„Az 1999-es ausztrál út volt az egyik legjobb, amin valaha részt vettem – emlékezik vissza Dwight Yorke, széles mosollyal az arcán. – Az út azért is különleges volt számomra, mert találkoztam a leggyönyörűbb lánnyal, akihez valaha szerencsém volt.”

A legtöbb akkori csapattársa is csak vigyorog, és egyetért vele, hogy az a ’99-es túra volt a legjobb, a kenguruk földjén.
Természetesen a United-szurkolóknak 1999-ről azonnal a triplázás jut az eszükbe, Ole Gunnar Solskjaer gólja a Bajnokok Ligája döntőjének utolsó pillanataiban Barcelonában, a Bayern München ellen. Azon a híres éjszakán Sir Alex Ferguson, valamint olyan nagyságok, mint Ryan Giggs, David Beckham, Peter Schmeichel, Roy Keane és Jaap Stam először emelhették a magasba Európa legértékesebb klubtrófeáját.

Amire már csak kevesebben emlékeznek: a United legközelebb két hónap elteltével lépett pályára a Melbourne Cricket Ground (MCG) gyepén egy négymeccses túra első felvonásaként. Az előszezonban szerepelt még a csapat Sydneyben, Sanghajban és Hongkongban is, a mára már „mindennapossá” vált „pénzszerző” körúton. A United-részvények sohasem látott magasságokban voltak, a stadionokban pedig átlagosan nyolcvanezres embertömeg foglalt helyet.
Az ázsiai túrák hagyományosan kétévente képezik a United felkészüléseinek részét. A klub ilyenkor hihetetlen számú fanatikussal kerülhet kapcsolatba Kuala Lumpurtól egészen Pekingig. Azonban Ausztrália legnagyobb stadionjaiban egészen idáig nem lépett pályára a csapat. A Vörös Ördögök korábban négyszer jártak az ötödik kontinensen a ’60-as és ’70-es években, ahol egyszer a szerény sydneyi Coogee Bay Hotelben szálltak meg. Itt a csapat legendás skót középpályása, Pat Crerand egyszer csak arra ébredt, hogy tolvaj van a szobájában. A csapat egyik legkeményebb tagjaként nem tehetett mást, mint rákiáltott: „Gyere, te köcsög!” – majd pizsamában üldözni kezdte. A rabló 200 dollárnyi zsákmányával menekült, mielőtt utolérte, majd pisztolyt fogva a szemébe nézett. „Gyere csak közelebb, és kinyírlak” – mondta a játékosnak. Crerand nem kergette tovább, de ez maradt a legmeghatározóbb emléke az országról.

A ’90-es évek United-sztárjainak többsége sohasem merészkedett ilyen messzire, és kezdetben nem fogadták kitörő örömmel az ötletet, hogy a világ másik felére utazzanak barátságos meccseket játszani. A United ennek ellenére mégis elfogadta a hírek szerint 3.1 millió dolláros ajánlatot Rene Rivkintől, a kétes hírű vállalkozótól, hogy két barátságos meccsen lépjenek pályára Ausztráliában az MCG-ben, illetve a Stadium Australiában.
Kevés város van a Földön messzebb Manchestertől, mint Melbourne, de a klub jelentős bevételre tehetett szert. A United-játékosok három géppel utaztak Victoria állam fővárosába – különös biztosítási okokból. A csapatot hatalmas vörös plakát fogadta: „Melbourne köszönti a Manchester Unitedet”. A csapat érkezését az újságok címlapon közölték, a helyi lapok megteltek a fáradt és elcsigázott játékosok képeivel.

Akadtak helyben is gondok. Az eseménnyel kapcsolatos összes promóciós jog Rivkin kezében volt, aki visszautasította a Victoria állami 600 tagú United-szurkolói klub invitálását, helyette egy megalázó kérdezz-feleleket rendeztek a Crown Hotelben, ahol a műsorvezetést olyasvalakire bízták, akinek fogalma sem volt, hogy kikkel áll szemben. „És ki is vagy te pontosan?” – kérdezte a bemondó az ettől teljesen megilletődött Ole Gunnar Solskjaert, aki abban az évben a legfontosabb gólt szerezte a futball világában.
Ettől eltekintve a játékosok nagyon kellemesnek találták Ausztráliát, még a tél közepén is. „Igazán remek kirándulás volt – emlékszik vissza a csatár, Andy Cole. – Bejártam az egész világot, de sehol sem volt olyan jó, mint Ausztráliában 1999-ben. Lehet, hogy sokat kellett utaznunk, de jókat játszottunk, és a színvonal is jóval magasabb volt, mint általában szokott lenni. Sydney és Melbourne is fantasztikus, valamint hatalmas megtiszteltetés volt az MCG-ben és a sydneyi Olimpiai Stadionban szerepelni egy évvel a játékok előtt. Igazi krikettfanatikus családból származom, édesapám, aki jamaicai, soha az életben nem látott egyetlen meccsen sem a focipályán, de amikor elmondtam neki, hogy az MCG-ben léptem pályára, annak nagyon örült. Az egyetlen gond az volt, hogy azt hitte, kriketteztem.”

A játékosokat tehát kellemes meglepetések fogadták. A United két, ezt megelőző túrája Ázsiában volt, ahol a szurkolók hatalmas érdeklődése fogadta a csapatot. A játékosok szinte el sem tudták hagyni hotelszobáikat. „Mindig tudtam, hogy a United nagyon népszerű, de a saját bőrömön tapasztalni ezt egészen más volt, és nem feltétlenül mindig jó – mondja Nicky Butt, a csapat akkori középpályása. – Fiatalabb koromban nagyon szerettem a túrákat. Jó volt a haverokkal együtt lenni, esténként szórakozni, de unitedes pályafutásom vége felé már szörnyűek voltak. Becksnek volt a legrosszabb mindenki közül. Tíz napot voltunk egy szállodában, amit nem hagyhattunk el a saját testi épségünk miatt.”
1997-ben Thaiföldön egy edzés után Butt 30 ezer fanatikus gyűrűjében tért vissza a szállodába, ahol egy zászló fogadta a következő felirattal: „Nicky Butt – te vagy az istenem”.
„Még mindig kapok leveleket Thaiföldről – mondja. – Igazi őrület volt ott. Még az emeletünket sem hagyhattuk el a szállodában, és minden szinten biztonsági emberek voltak.”

Ausztrália teljesen más volt. A United játékosait alig ismerték fel, amikor városnézésre indultak, de akadt más ok is, amiért a játékosok nagyon jól érezték magukat: Sir Alex Ferguson. Illetve Sir Alex Ferguson hiánya. A menedzser a csapattal abban az évben elért eredményeivel kiérdemelte a lovagi címet, amelynek ünnepi átadása miatt hiányzott a túra ausztrál meccseiről, mert őfelségével volt „találkozója”. A United akkori legnépszerűbb játékosa, David Beckham szintén hiányzott, Victoriával kötött házassága miatt nem lehetett ott Victoriában. A csapatot a nemrégiben kinevezett asszisztens, Steve
McClaren vezette. „Steve volt a főnök, és miközben nagyon tiszteltük őt, igen nagy szabadságot kaptunk – idézi fel Cole. – Tőle azért messze nem féltünk annyira, mint a menedzsertől. Ugyan megmondta, mikor van takarodó, de nem igazán foglalkoztunk vele. Még csak hat hónapja volt a klubnál, és nem igazán tudta kiépíteni fegyelmezési rendszerét.”
A United első meccsét a 95 ezer férőhelyes MCG-ben játszotta, egy kissé tartalékos ausztrál válogatott ellen. A mérkőzést megelőző napon megtartott edzést 1500-an nézték a helyszínen, sokan azonban a magas jegyárak (50-70 dollár) miatt panaszkodtak, melyet Rivkin szabott meg, hogy megtérüljenek a kiadásai. A kétes hírű üzletembert négy évvel később, 2003-ban elítélték belső kereskedés miatt, végül 2005-ben önkezével vetett véget életének. Akkoriban azonban boldog volt a 70 ezres nézősereg láttán, amely kilátogatott a stadionba a United 2–0-s győzelmével zárult mérkőzésre. A gyep érdekesen volt nyírva, a beugró kapitány, Denis Irwin (az állandó cséká, Roy Keane szintén hiányzó volt) elégedetlenkedett: „A pálya felülete nem igazán tette lehetővé a jó játékot. Három labdaérintésre volt szükség, amihez normál esetben csak egy kellett volna, és ez nem sokat segített.”

Ezen a meccsen debütált a manchesteriek új szerzeménye, az ausztrál Mark Bosnich. „Bozza a világ egyik legnehezebb feladatára vállalkozott, Peter Schmeichel után a csapat kapujába állni – mondja Yorke. – Bozza hatalmas figura volt, aki készen állt a kihívásra, nem mellesleg örültem annak is, hogy egy régi csapattársam csatlakozott hozzánk az Aston Villából.”
A United később luxusgéppel repült Sydneybe, amit a vendéglátó fizetett. A játékosok kezdték élvezni a helyzetet. „Volt néhány jó esténk, a kijárási tilalommal pedig nem sokat foglalkoztunk – mosolyog Butt. – Sydneyben hajnali négyig voltunk a Star Cityben, egy kaszinóval egybeépült night clubban. Giggsyvel voltunk, fel-le ugráltunk a tűzlétrákon, így nem vett észre senki, amikor visszamentünk a szállodába. Mi megúsztuk, de Yorkey és Bozza nem volt ilyen szerencsés, amikor hajnali ötkor megérkeztek. Megszívták.”

„Ennyi szép nő a világon nincs, mint amennyivel Ausztráliában találkoztam – mondja Yorke, aki nem túl nagy meglepetésre a Sydney FC-hez szerződött 2005-ben. – Elég szigorúan voltunk tartva Melbourne-ben, nem fogadhattunk látogatókat, őrök voltak a felvonóknál is a biztonság kedvéért. A legrégibb trükkel kellett kicseleznem a biztonságit – vesztegetéssel –, hogy egy lányt bevihessek a szobámba.”
Sydneyben Yorke ismét nem foglakozott a zárórával, és későn tért vissza a szállásra. A csapatnak másnap edzése volt az Olimpiai Stadionban. „A földön nyújtottunk, miközben hallottam, hogy valaki horkol – így Butt. – Yorke volt az. Egyszerűen elaludt. Mind röhögtünk, de senki sem ébresztette fel. Négy-öt perc nyújtás után mentünk kocogni, Yorkeyt pedig hagytuk aludni a pálya közepén.”
Cole volt az, aki próbált segíteni csatártársán. „Kiabáltam, hogy Yorkey, Yorkey, Yorkey! Valami hangot kiadott magából, mint aki észnél van, de továbbra is aludt.”
„Yorkey az Olimpiai Stadion közepén szunyókált, ez volt a legviccesebb dolog, amit focipályán láttam – nevet Butt. – A történet eljutott a menedzser fülébe is, akivel néhány nappal később találkoztunk Hongkongban. Teljesen begőzölt.”
„Szerencsém volt, hogy nem voltam másnapos – nevet Yorke. – Húsz perc elteltével azonban elkezdtem szédülni. Kicsit megkönnyebbültem, amikor elkezdtünk nyújtásokat csinálni, éltem a lehetőséggel, és kicsit elterültem a földön. Nagy hiba volt! Két másodperc elteltével már aludtam is. A következő dolog, amire emlékszem, hogy lelocsolnak vízzel, a srácok pedig fuldokolnak a röhögéstől.” Sydney egyre több örömmel szolgált.
„Sydneyben jelenésünk volt Ravkin hatalmas jachtján a kikötőben – mondja Cole. – Nem mindig jut idő az ilyen elmélkedésekre, de amikor ott voltunk, és néztem a Harbour Bridge-et és az Operaházat, eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy a jó játékomnak köszönhetően ennyi mindent elérhetek.”

Cole jókedve kicsit árnyaltabb lett a sydneyi meccs után, amelyet a United 1–0-ra megnyert a Socceroos ellen. A 78 ezres nézősereg biztosította, hogy Rivkin merész lépése profitot termelt, de a meccs főleg Cole szerencsétlen szereléséről marad emlékezetes, amelynek következtében Simon Colosimo megsérült.
„Minden rosszra fordult – eleveníti fel Cole. – Egy fiatal játékossal csaptunk össze. A labda a levegőben volt, én pedig azt figyeltem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a játékos alattam van, én pedig valahogy rajta állok. Súlyosan megsérült.”
Colosimót hordágyon kellett levinni, elszakadtak az elülső és az oldalsó szalagjai is. Kilenc hónapot kellett kihagynia, de később visszatért, és még ma is aktív.

 

„Mindenki azzal vádolt, hogy szándékosan tettem – magyarázza Cole. – Nem volt igazuk. A média és néhány ausztrál játékos találta ki a dolgot. Mindenki fel volt háborodva, hogy ilyet tettem egy profi kollégával. Nem ilyen típusú játékos voltam. Végig lehet nézni az egész pályafutásomat. Alattomos játékos voltam? Nem. Mi okom lett volna egy előszezonbeli meccsen gonoszkodni? Próbáltam kapcsolatot teremteni a labdarúgóval, de nem akart beszélni velem. Próbáltam magyarázkodni a csapattársainak, de őket sem igazán érdekelte a dolog. Nemrég hallottam, hogy még mindig futballozik, aminek nagyon örülök. Utáltam volna magam, ha valakinek miattam nem sikerül karriert befutnia.”
Sérülés tekintetében egy United-játékos is elég rosszul járt: a svéd válogatott, Jesper Blomqvist. A skandináv a triplázó szezon kezdetén érkezett a csapathoz 4.4 millió fontért a Parmától. A szélső mindig is önbizalomhiánnyal küzdött. Elmondta, hogy a Bajnokok Ligája-döntő előtt, miután megtudta, hogy kezdő lesz, ült a tengerre néző hotelszobájában Barcelonában, és listát készített, hogy feltüzelje magát: „Meg tudod csinálni! Gyorsabb vagy, mint a többiek! Jó formában vagy!” Korábban így hergelte magát a nagy meccsek előtt.

Az új szezon – reményei szerint – nagy lehetőséget tartogatott számára a lendületes kezdésre. „Remekül éreztem magam azon a nyáron – emlékszik. – Néhány játékos, mint Dwight Yorke megérkezett, és máris beilleszkedett. Nekem több időre volt szükségem, hogy otthon érezzem magam. A triplázás után megjött az önbizalmam. Éreztem, hogy a menedzser és a csapattársaim is bíznak bennem. Készen álltam, hogy még előrébb lépjek, hiszen a szurkolók még nem láthatták, mire is vagyok képes. Melbourne-ben lőttem egy szép gólt, és éreztem, hogy jó úton járok. Ezek után a térdem bedagadt Hongkongban. Itt kezdődtek a bajok…”
Blomqvist hangja elhalkul, és nagyot sóhajt. „Innentől kezdve minden nagyon nehezen ment. Volt egy műtétem, de utána nem tudtam futni rendesen. Azt hittem, hogy csak valami apró gond van, de ezután műtétek sora következett. Egy idő után már kezdtem félni.” Blomqvist karrierje hamar megtorpant, már 30 éves kora előtt visszatért Svédországba.

 

A sydneyi győzelem után a Manchester United a városba ment ünnepelni. A meccs után Yorke a buliban is elemében volt, a szép lányok bűvöletében. „Különösen egyvalakire koncentráltam, akiről tudtam, hogy ott lesz, Gaby
Richensre, aki Ausztrália egyik legszebb teremtése – mosolyog Yorke. – Őt mindenki csak úgy ismerte, mint a „Pleasure Machine-t” (kéjgép – a szerk.). Egy ausztrál légitársaság reklámjában szerepelt, ahol sztriptízzel tűnt fel, innen kapta a becenevét. Amikor először megláttam, teljesen lenyűgözött. Nem volt ennél jobb pillanat, hogy a közelébe férkőzzek.”
Yorke és Richens jól megvoltak, majd számot cseréltek. A következő éjjel újabb kijárási tilalmat szegett meg, és elintézte, hogy a szálloda hátsó bejáratánál találkozzanak, majd a hölgy megmutatta a város látnivalóit a csatárnak. Yorke „kellemesen csalódott”, amikor a hölgy beleegyezett, hogy visszamegy vele a szállodába. A hotel biztonsági emberei is hasonlóan meglepődtek, mivel senki idegent nem engedhettek be.
„Figyelj, haver! – mondta Yorke az őrnek. – Gaby feljön hozzám.”
„Ó, tényleg? Milyen Gaby?” – kérdezte az őr.
„Tudod, a Pleasure Machine.”
Yorke szerint az őr szeme majdnem kiugrott a helyéről. „Adtam neki száz dollárt, de ha azon múlt volna, az éves prémiumomat is megosztom vele. Hihetetlen éjszakát töltöttünk együtt, míg reggel hatkor távozott.”
Aznap a United útra kelt Hongkong felé, Yorke pedig azóta folyamatosan mosolyog. „Az 1999-es nyár? Felejthetetlen. Egyszerűen felejthetetlen.”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. augusztusi számában.)