Amikor a kis magyar bányászvárosban elvérzett a Real Madrid

 

 

Szöveg Lakat T. Károly

 

Olyanok vagyunk, mint egy doboz gyufa a gyufagyáros zsebében…” – mondta apám Szárliget-alsó és Bicske-felső között valahol a Hegyeshalom és Budapest között közlekedő személyvonat hótkoszos kupéjában 1981. szeptember 16-án, szerdán este, úgy fél kilenc és háromnegyed kilenc tájban, hazafelé zötykölődve a Tatabánya–Real Madrid UEFA-kupa-mérkőzésről.
Volt valami ordítóan magyar abban, hogy a Real Madridot verő csapat edzője ül egy vasúti kocsi pengékkel agyonszabdalt műbőr pamlagján, és ahelyett, hogy valamelyik ötcsillagos szálló báltermében a csapatát és önmagát ünnepelné pezsgő- (maradjunk tényszerűek: fröccs-) fürdőben úszva, valamilyen gyufáról meg valamilyen gyufagyárosról beszél.
„Igen!!!” – kiáltott egy nagyot rá igazán nem jellemző módon, még hetekkel korábban, amikor a Népsport szerkesztőségének labdarúgórovatából hazatelefonáltam neki a hírrel, hogy „Szóval…, a Madrid!”, erős félelemmel a hangomban, tartva attól, most kap infarktust.

Ám ő végtelenül boldog volt.
„Boldog…” – mutattam a rovat rám meredő tagjainak, akik szintén kíváncsiak voltak arra, „az Öreg” vajon mit szól ahhoz, hogy „éppen a Madrid…” De Török Peti barátom feloldotta a csendet: „A Karcsi bácsi furcsa ember, de sohasem beszél hülyeségeket… Ha örül, akkor annak komoly oka van” – mondta, majd felállt, és elment edzésriportot írni a Láng Gépgyárról.
Ettől fogva kezdetét vette nálunk a hallgatás korszaka.

Nekem nagyon kellett volna minden friss hír, új információ, a végén már beértem volna annyival is, hogy a Weimper Pista tegnap kettőt tüsszentett a tréningen, de nem tudtam kihúzni belőle semmit.
Apaügyben amúgy is rutinos voltam, tudtam, semmit sem szabad erőltetni, ha akarja, úgyis mondja magától, ha meg nem, akkor az a bizonyos nagybetűs Élet majd megválaszolja a kérdéseket.
Magáról a meccsről nem volt hajlandó attól a perctől kezdve beszélni semmit.
A legkevésbé a játékosok értették „a Karcsi bácsi” hirtelen támadt boldogságát, azt meg végképp nem tudták hová tenni, hogy a sorsolás óta miért nem esik egy árva nyomorult szó a meccsről: mégiscsak a Real Madrid lesz az ellenfél!
Még gombfociban vagy csocsóban is a tábla vagy az asztal előtt tisztelegve mertek játszani „velük”, most meg mindjárt itt a nap, és a pályán a maga élő valóságában jön majd szembe Camacho, Gallego vagy éppen Santillana.
A Karcsi bácsi meg csak hallgat, hallgat, jön itt mindenféle Szerb Antallal meg a nyugatosokkal, de azt nem mondja, hogy ki fogja Isidrót leszerelni…

 

Mert apám nem némult meg, beszélt ő nekik az égvilágon mindenről, csak arról nem, amit hallani szerettek volna.
Lázár Gyulától Adyn, Petőfin, Kosztolányin át Latinovitsig ívelt a témák sora, szóba hozta, hogy Párizsba állítólag tegnap beszökött az ősz, csak Madriddal és a Real-meccsel nem volt hajlandó foglalkozni.
Szegény, drága jó Hermann „Cápa” kérdezte is Csapó Karcsitól, hogy „akkor ezt a Latinovitsot majd nekem kell fognom, mert a Karcsi bácsi rám nézett, amikor róla beszélt…”, de egzakt választ ő sem kapott.
A bányászváros életében óriási ünnepnek számított a Real Madrid látogatása.
Családi okokból jómagam 1957 óta voltam „tatabányai”. Megéltem ott néhány igazi népünnepet. A Bányász-napokat, amikor délelőtt a Népkertben maga Marosán György mondott beszédet; amikor az illetékes minisztériumban külön osztály foglalkozott azzal, hogy a nagy napra elegendő sör és virsli érkezzen a városba; amikor a siktákban megfáradt életű csillések, vájárok, robbantómesterek átvették a mindig erre a napra időzített „hűségpénzt”; amikor „a mama” az ötödik korsó sört is engedélyezte nekik, amit aztán bőven kiordítoztak magukból a délutáni meccsen, ahol Bányász-napon szinte mindig a Fradi volt az ellenfél.
Olyan városba érkezett a Real, ahol a talponállókban a harmadik kör után már zengett a „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete” kezdetű Bányász-himnusz, hogy azután a refrénbe torkolljon: „Bányász kislányt óhajt szívem, ki szívében bányász legyen!”; ahol a pályával szemben lévő bányászpanel oldalán évtizedekig verte az eső a felfestett feliratot: „Mennek a csillék, halkan, csendben, vonulnak fent a drótkötélen, küldi őket a tárna, a gazdag Tatabánya” ahol nem volt szégyen (sőt!), azonnal műszak után melós ruhában, akár szénporos arccal felülni a tribünre meccset nézni.
Mit tudták a spanyolok, hogy annak a csapatnak, amelyhez érkeztek, évtizedeken át egy Juszuf nevű hadirokkant volt a főszurkolója, aki fél lábát és fél szemét hagyta a fronton. Utóbbit szégyellhette inkább, mert azt egy fekete bőrdarabbal takarta el.

 

A kolompja azonban a kezéhez nőtt, azt rázta a mérkőzések másfél órája alatt pillanatnyi szünet nélkül, szívét, lelkét, azt hiszem, nem túlzás, az életét adta volna a csapatért, de a Real érkezését már nem érhette meg.
A Bernabéu-stadion pompájához szokott realosoknak fogalmuk nem lehetett továbbá arról sem: micsoda kivételes megtiszteltetés, hogy a pályán belül lévő parkolót arra a délutánra csak a Madrid Pestről érkező luxusbuszának tartották fent! A tatabányai futball történetében addig csak Grosics Gyula érte el, hogy kocsijának fenntartott helye legyen. Azt már mint „tulajdonos” ő maga engedte meg a Deli Bandinak, hogy a balszélső nyitott tetejű (ennek konkrétan a csodájára jártak akkoriban a városban) Skoda Feliciája a DKV-ja mellé beállhasson.
Ahhoz azonban még a Real Madrid tatabányai vizitje is kevés volt, hogy az öltözőbejáróval kezdjenek valamit.
Ezt valamilyen kideríthetetlen mérnöki hóbort még valamikor nagyon régen úgy tervezte meg, mintha a Hófehérke FC számára készült volna a tribün gyomrába épített labirintus.
Hapci, Kuka, Morgó és a többiek simán besétáltak volna az ajtón, de aki csak néhány centivel magasabbnak született egy aktív törpénél, az menthetetlenül beverte a fejét a bejárat tetejébe.

 

Csak és kizárólag, ahogy mondani szokták, hétrét görnyedve lehetett bejutni, az ellenfelek szerint ez konkrét taktikai húzás volt a Bányász részéről, mert amíg a hazai játékosok előbb vagy utóbb csak megszokták, hogy a bejáratnál le kell hajolni, addig azok, akik vendégként érkeztek, menthetetlenül „lefejelték” a homlokfát, akarom mondani a homlokbetont.
Sokan azt gondolták, na, most majd, ha jön a Real, ezt is megoldják.
No, de ahhoz az egész tribünt le kellett volna bontani.
Azt a tribünt, amely már 5:0-s Fradi elleni győzelmet is látott, és ahol külön helyük volt a bányászlámpáknak.
Hátha valakik műszak után valamiért magukkal hozzák a meccsre is.
Kifestették az öltözőket is, kicsit tartva attól, mit szólnak majd Santillanáék a tribün gyomrába épült „barlangszobákhoz”, vagy ahhoz, hogy igazán jó kávét csak Terikétől, a szertárostól kaphatnak stikában, már ha megsúgja nekik valaki, hogy ott kell keresni.
Rendet tettek a szertár és a Real öltözője közé eső kis szobácskában is, ahol szabályos suszteráj volt berendezve, igazi, echte suszterral, aki főfoglalkozásban tartotta karban a játékosok futballcipőit, mígnem az álomcsukák megjelenése megfosztotta őt attól, hogy mesterségét, akarom mondani, hivatását gyakorolja.
A „papucscipőkhöz” már nem kellett suszter.
A madridi játékosok talán el sem hitték volna, hogy egy futballklubon belül létezett ilyen foglalkozás.
A hangszórókat többször is kipróbálták. Új csodamasinák kerültek a technikai helyiségbe, a felelős külön pénzt kapott arra, hogy a legújabb, a legdivatosabb slágereket beszerezze. („Nehogy égjünk már a Real Madrid előtt, ők mégiscsak minimum Beatleshez meg Rolling Stoneshoz vannak szokva!”)
Forradalmi változás volt ez, hiszen hosszú éveken át két bakelitlemeze volt a „hangosan beszélő embernek”.
Bajnokságok sorát játszották le úgy, hogy a meccs előtt Psota Irén énekelte a bányászok fülébe: „Barna bőrű hableány”; a félidőre aztán már két szám is jutott, előbb ment a „Csokkó, csokkó, csokkoládé…”, aztán a „Híd a Kwai-folyó felett”, mert a „hangos embernek” részint kifinomultabb volt a zenei ízlése, részint ez jelent meg akkoriban mint újdonság a tatabányai Centrum Áruház műszaki osztályán.

 

A hazafelé tartó drukkereket mindig Németh Lehel búcsúztatta, Bányász-győzelem esetén a „Fogj egy sétapálcát, és légy vidám”, vereségnél az ennél jóval melankolikusabb „Reszket a hold a tó vizén” című számával. Egyszer vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem tőle: két lemezről hogyan tud öt nótát produkálni? Megesketett mindenre, ami szent, hogy senkinek sem árulom el, a „Híd a Kwai-folyó felett” a saját lemeze, otthonról hozza mindig magával, „a Gyula hozta…” (Grosics – a szerk.).
Most meg (hála a Realnak) ABBA, ha kell, egy kis Black Sabbath, Istenem, ha ezt szegény Juszuf hallaná…
Újramázolták a kapufákat is, gyönyörű csíkosra (ami ma már szabálytalan lenne), a jegyszedők vadonatúj szalagot kaptak a karjukra, és a lelkükre kötötték, hogy mindenkinek hangosan köszönjenek, aki a stadionba belép, hátha spanyol az illető, igen, jó lesz az, hogy „Jó szerencsét!”.
A pálya fölötti klubházban „a Sportban” a paella (ha csak egy délutánra is) felkerült az étlapra közvetlenül a „Szovják Pista kedvence” és a „Rántott borda, ahogy Lahos Laci szerette” közé.
A kapukra is vadonatúj hálók kerültek. Már az új kor kiváló termékei, amelyben még Juanitóék, Del Bosquéék sem találhattak volna hibát. De azt azért kedvem lett volna elmesélni nekik: nem is olyan régen még ugyanezeken a kapukon barna színű hálók várták a labdákat, és a pályamunkások csapatában volt egy ember, akinek kizárólag az volt a dolga, hogy ezeket a hálókat gépzsírban megfürdesse, mert valahol, valaki azt hallotta, ha így kezelik, akkor két bajnokságot is kibír.
Apám a meccs előtt úgy húsz perccel törte meg némasági fogadalmát.
A meccs puszta gondolatától mészfehér arcú játékosaihoz fordulva szólalt meg végre.
„Kit akartatok? A Plovdivot? Vagy a Tiranát? Megveritek, aztán holnapra elfelejtik… Erről a meccsről harminc év múlva is beszélni fognak. Aki ma játszik, az a Real Madrid ellen volt a pályán, az egy életre része a tatabányai futballtörténelemnek. Itt kint van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni látja. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk…” – mondta, és kiment az öltözőből.
Az ajtóból még visszaszólt:
„Úgy állunk fel, ahogy szombaton Békéscsabán kezdtünk. Lehet kimenni!”
A 2–1 részleteiről, az első tíz percben lőtt két kapufáról, Weimper Pista 11-eséről, Santillana beügyeskedett egyenlítő és Csapó Karcsi varázslatos szabadrúgásgóljáról a korabeli lapokban bőven lehet olvasni.
Még arról is, hogy a madridi visszavágót egy Mulhall nevű ír ember milyen szemérmetlenül csalta el a Real javára, és még így is csak kínkeservesen jött össze nekik az 1–0…

Mindig szívből utáltam, ha egy magyar csapat a vereségét a pálya talajára, meg a „hüje bíróra” (így, pontos j-vel…) fogta. De bárki elképzelheti, hogyan dolgozott a királyok alá ez az ír, ha az egyik spanyol lap, jelesül az As ezt írta másnap: „Keserves 1–0… A mérkőzésre a játékvezető tette fel a koronát… Az ír működése rossz tréfa volt”, hogy aztán egy másik, a Marca még súlyosbítson: „Csodával jutott tovább a Real, a játékvezető mindent a Madridnak sípolt…”. A mezőny legjobbja így is egy magyar volt! Vass Pista úgy közvetítette a visszavágót, hogy azt csak Szepesi György londoni 6:3-as produkciójához lehet hasonlítani.
Milyen hálás, milyen könnyű is lenne most, harminc év távlatából mindent a bíróra fogni.
Pedig csak annyi történt, hogy egy kis magyar bányászcsapatnak szembesülnie kellett azzal, amiről apám Szárliget-alsó és Bicske-felső között beszélt, igen, a Real Madridhoz képest mi tényleg csak egy doboz gyufa vagyunk a gyufagyáros zsebében.
Azt viszont már csak nagyon kevesen tudják, hogy a szertáros Terike nem jutott ki Madridba.
Az ifi II a Környe-tartalékkal játszott bajnokit.
Ki kellett készítenie a szerelést.

 

 

 

A mérkőzésről mondták

„Zsúfolt tömeg, fákon lógó emberek, győzelem egy fantasztikus meccsen, pocsék játékvezetés. Erre emlékszem az itthoni meccsről. A madridin is botrányosan fújt a bíró. A szünetben Lakat Karcsi bácsi az öltözőfolyosón felmutatott egy sárga cédulát a bírónak, amit a szállodában kapott a recepción. A meccs után megittunk egy-két sört a szálloda bárjában. Iszonyatosan elfáradtunk. Négy nap múlva a Ferencvárossal játszottunk, és kikaptunk öt egyre.” Lakatos Károly, 1975-től tizenöt éven keresztül, összesen 407 mérkőzést játszott Tatabányán

 

„Ha a vasfüggöny túloldalán vagyunk, minden másképp alakul. A tatabányai meccsen és idegenben sem volt szerencsénk a bíróval. A két madridi gól és nálunk a két kiállítás is a játékvezető lelkén szárad. A madridi visszavágó előtt megmutatták nekünk a Real Madrid múzeumát, körbevezettek a Santiago Bernabéuban, mindent megmutattak. Én akkor már jártam néhány nagyobb stadionban az ifiválogatottal, de amit ott láttam… Szájtátva figyeltük a királyi klub királyi stadionját. Fényévekkel megelőztek minket! Érdekes, ez a pályán egyáltalán nem látszott.” Fischer László középpályás

 

„A meccs előtti szurkolói ankéton hatalmas volt az érdeklődés, sejtettük, hogy az emberek elárasztják a stadiont a Real ellen. De azt a tömeget egy futballmeccsen…! Megláttam őket, lúdbőrözött a hátam. A mérkőzésen egyáltalán nem játszottunk alárendelt szerepet, sőt teljesen beszorítottuk a Madridot, és megérdemelten győztünk. Felemelő érzés volt, hogy a »kis« Tatabánya, aminek a nevét se tudták kiejteni, legyőzte a »nagy« Realt! A madridi meccsen bírói segédlettel győzött a Real, de egyáltalán nem voltak nálunk jobbak.” P. Nagy László középpályás

 

„Tizennyolc évesen a Tatabánya felnőttcsapatával edzettem, de a Real ellen nem voltam kerettag. Néző voltam azon a meccsen. A szurkolók kitettek magukért, a csapat pedig – nem túlzok – lefutballozta a Realt. A visszavágóról otthon hallgattam a rádióban Vass István Zoltán közvetítését. Nagyon sajnáltam, hogy nem jutottunk tovább, de ahogy hallottam, ez nem csak a fiúkon múlott.” Kiprich József hetvenszeres válogatott labdarúgó

 

„Egészen elképesztő mérkőzés volt! A stadion mögötti magas jegenyefákon lógtak az emberek. A lefújás után nem volt karneváli hangulat, és utólag visszaolvasva a tudósításomat, magam is fanyalogtam a sok kihagyott helyzet miatt. Ha a Tatabánya azt játszotta volna, amit tud, akkor három góllal megveri a Real Madridot. Ki gondolta volna harminc éve, hogy egy kettő egyes győzelemnek senki sem tud felhőtlenül örülni. Akkor még nem tudtuk, hogy csak ezután kezdődik a magyar futball mély­repülése.” Szabó Illés, a Népsport akkori tudósítója

 

„Már napokkal a tatabányai mérkőzés előtt megérkeztek Magyaror­szágra a spanyol újságírók, akik arról érdeklődtek, hogy a Bányász futballistái valóban a bányában dolgoznak-e. Maga a meccs óriási közönségsiker volt, a kialakult kettő egyes végeredmény nem fejezte ki hűen a két csapat között a pályán látott differenciát. A visszavágó előtt a házigazdák a Real Madrid múzeumába hívták a tatabányai delegációt, akik ezt a sportdiplomácia íratlan szabályai szerint nem is utasíthatták vissza. A díszes trófeák, serlegek látványa sokkolta a játékosokat, célt ért a lélektani presszió. A mérkőzés első félidejében az északír játékvezető kiállított egy tatabányai futballistát, de a bányászcsapat ennek ellenére uralta a játékát, szervezetten futballozott, okosan zárta le a területet. A szünet után Kovács István fejjel majdnem bevette a Real kapuját, de a kísérlete tizenöt-húsz centivel elkerülte a jobb alsó sarkot. A találkozó végén a játékvezető könnyű szívvel megítélt egy büntetőt a hazaiaknak, amit még a futballhoz értő madridi közönség is csodálkozva fogadott. Isidro berúgta a tizenegyest, a Real nyert és továbbjutott, de a két mérkőzés alapján nem volt különbség a két csapat között. A Tatabánya méltó ellenfele volt a Real Madridnak.” Vass István Zoltán sportriporter, a tatabányai és a madridi mérkőzés kommentátora a Magyar Rádióban

 

„Tripla annyi jegyigénylés érkezett a tatabányai Real-meccsre, mint ahányan befértek a stadionba. Tudtuk, hogy kivel játszunk, de egyáltalán nem ijedtünk meg a világsztároktól. Teljes erőbedobással hajtottunk, volt, hogy a Real percekig ki se tudott jönni a térfeléről. A gólom begyakorolt szabadrúgás-variációból született: nagyon jól eltaláltam a labdát, a kapus egyszerűen nem érhetett oda a sarokra. A visszavágón a spanyolok mindent megpróbáltak, a játékvezető nem volt velünk, olyan tizenegyest ítélt meg, amin még a Bernabéu közönsége is csodálkozott. Kiestünk, de hatvanezer madridi tapsolt meg minket a lefújás után.” Csapó Károly, a Real Madrid elleni hazai meccsen a győztes gól szerzője, 19-szeres válogatott játékos, az 1978-as világbajnokság résztvevője

 

„A meccs előtt Lakat mester kivitt minket Valladolidba egy négycsapatos tornára, hogy szokjuk a spanyolos futballt. A döntőben a két évvel későbbi Világkupa-győztes Grêmiótól csak tizenegyesekkel kaptunk ki. Jó formában voltunk, eljött a világhírű Real Madrid, de egyáltalán nem estünk kétségbe! Én ugyanúgy készültem, mint egy normális NB I-es meccsre. A találkozón aztán úgy játszottunk, ahogy illik a Real Madrid ellen. Szerintem álmukban nem gondolták, hogy ilyen szabadrúgás-variációkat tudunk, ami után Csapó Karcsi bevágta nekik a győztes gólt. Teljesen uraltuk a meccset, kapufát is lőttünk, a Madrid
örülhetett, hogy megúszta ennyivel. A visszavágón Fejes Ferit már az első félidőben kiállította a játékvezető, majd kiszórta Kovács Istvánt is. A Real csak kettős emberelőnyben tudott győzni, de a játék képe alapján mi érdemeltük volna meg a továbbjutást.” Szabó György jobbszélső, majd jobbhátvéd, 1965 és 1982 között összesen 510 NB I-es meccsen játszott a Tatabányában

 

„Mi voltunk jobbak, nekünk kellett volna továbbjutnunk! Biztos vagyok abban, hogy amit nálunk és Madridban a játékvezető művelt, azt ma már egyik bíró sem engedhetné meg magának. Hogy is mondta Vass István Zoltán a rádióban? Fekete ruhába öltözött sárgarigó fújt a meccseken. Madridban a második félidő végén teljesen nevetséges tizenegyest adott meg, a Real nyert és továbbjutott. A végső sípszó után mezt cseréltem Vicente del Bosquéval, és erre a dresszre azóta nagyon büszke vagyok: néha előveszem, simogatom, dédelgetem. A meccs másnapján az Asban megjelent, hogy a Real edzője, Vujadin Boskov Kiss Imrét és engem vinne a Realhoz. Persze maradtunk Tatabányán.” Emmer László kétszeres magyar bajnoki ezüstérmes, Magyar Népköztársasági Kupa-döntős játékos

 

„A meccs előtti héten kivezényeltek minket, szakközépiskolásokat Komáromba szőlőszedésre. De a Real elleni meccsre autóbuszokkal jöttek értünk, behoztak egészen az iskoláig, szinte megállt az élet a városban. A régi nagy óra alatt, a főbejáratnál, a kapu háta mögött álltam apámmal. Weimper és Csapó gólját is jó szögből láttam. A visszavágót a rádióban hallgattam, ez alapján nagyon durva meccs lehetett, és biztos, hogy a Madrid nem érdemelte meg a továbbjutást!” Vincze István 44-szeres válogatott labdarúgó, a Tatabánya szakmai igazgatója

 

„Számtalan nemzetközi mérkőzést játszottam a Madriddal, talán megértik, ha nem emlékszem mindegyikre kristálytisztán, különösen nem azokra, amelyeken kikaptunk. Az persze rémlik, hogy volt egy ilyen számunkra rossz emlékű vereség Magyarországon, de amint továbbjutottunk, persze igyekeztünk elfelejteni.” Vicente del Bosque, a Real Madrid volt játékosa, majd kétszeres BL-győztes edzője, a világbajnok spanyol válogatott volt szövetségi kapitánya

 

„Az ötvenes évek óta bárhol, bárkinek mindig nagy fegyvertény megverni a Madridot. Azonban Lakat Károly tanítványainak jókor sikerült szembekerülniük a madridiakkal, akkor ugyanis tényleg gyenge volt a csapat. Ez a személyes véleményem, dacára annak, hogy pár hónappal korábban BEK-döntőt játszott” Tóth-Zele József, a Real Madrid korábbi utánpótlás-edzője, a Tatabányán is pályára lépő későbbi neves edző, José Antonio Camacho felfedezője

 

„Hatéves voltam. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy rengetegen voltak a stadionban, nyert a Tatabánya, és mindenki boldog volt!” Kassai Viktor a 2011-es Bajnokok Ligája-döntő, a 2008-as pekingi olimpia labdarúgó­döntőjének játékvezetője

 

„Pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt a két Real elleni meccs. A tizenegyesgólommal szereztük meg a vezetést: elküldtem a kapust a bal oldalra, aztán a kapu közepébe lőttem. A tatabányai mérkőzésen és Madridban is Camacho őrzött. Általában csak szaladgált utánam, kicseleztem, felbőröztem, azt csináltam vele, amit akartam. Talán százévente, ha van egy ilyen meccs! Tatabányán még a villanyoszlopokra is felmásztak az emberek, még életemben nem láttam annyi embert a Bányász-stadionban! Amíg élek, nem felejtem el!” Weimper István a tatabányai meccs első gólszerzője, hatszoros válogatott

 

„Itthon az első félidőben kaptam egy szabálytalan gólt. Én úgy mondom, hogy Tatabányán gólt lopott a Real Madrid! Egy felívelt labda szállt az ötös irányába, a madridi játékos érezte, hogy esélytelen, meglökött, és a rólam lecsorgó labdát a közelben álló Santillana rúgta a kapuba. A Real a visszavágón nem tudott minket feltörni, mert fegyelmezetten, körömszakadtáig védekeztünk, de a kettős emberhátrány sok volt. Dávid és Góliát csatáját Góliát nyerte meg. Végül is helyreállt a világ rendje.” Kiss Imre 1975 és 1990 között tizennégy idényen keresztül védett Tatabányán

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)