„Mintha a Barcelona hívott volna”

Interjú Ch. Gáll András Fotó Mravik Gusztáv

Nem mindig Ödön volt a Rubold család leghíresebb férfitagja, mert a futball páratlan népszerűségének köszönhetően az öt évvel fiatalabb öcs, Péter – a Ferencváros középpályásaként – egy időben legalább annyira ismert volt, mint a sármos színművész, akinek a kötődése a labdarúgáshoz sokszoros, hiszen az egy dolog, hogy tinédzserként maga is igazolt játékos volt, de ugyanúgy április elsején született, mint minden idők legnagyobb magyar futballistája, Puskás Ferenc.

Mivel ön az idősebb fiú a Rubold családban, nem valószínű, hogy Péter hatására szeretett bele a futballba. Mert, ugye, beleszeretett? Hiszen évekig erősítette a színészválogatottat.
Persze, hogy beleszerettem! Mindez Tolnán történt, ahol laktunk, mert bár a Wikipedia Szekszárdot jelöli meg születési helyemként, a megyeszékhelyhez csak annyi a közöm, hogy édesanyámat az ottani kórházba vitték be, amikor rájöttek a szülési fájdalmak. Mindennap órák hosszat döngettem a labdával a házunk kapuját, amely valamelyest hasonlított egy futballkapuhoz, ráadásul lécek keresztezték minden lehetséges szögben, így azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam jobbal és ballal (!) a kapu egyegy meghatározott területére lőni a labdát. Később Péter öcsém is csatlakozott hozzám, s ennek az iskolázásnak köszönhetően lett belőle abszolút kétlábas labdarúgó. Idővel leigazolt a Tolnai Vörös Lobogó – a hatvanas évekről beszélünk –, tizenhét évesen egyszer-kétszer még a felnőttben is pályára léptem, de aztán apám azt mondta, a foci nálam nem egyeztethető össze a továbbtanulással. Igaza volt, fel is vettek a Műegyetemre.

Hová?!
A Műegyetemre. Nem tudta? Három éven át mérnöknek készültem, és valójában akkor dőlt el a sorsom, amikor elkezdtem játszani egyetemünk színházában, a Szkénében. Azzal be is fellegzett a műszaki pályámnak, beszippantott a rivalda, nem volt menekvés. Persze a futball megmaradt kellemes kedvtelésnek, a színészválogatott oszlopos tagja voltam, mígnem 1986 nyarán – amikor a Gyulai Várszínházban szerepeltem – éppen a helyi kórház orvosaival fociztunk, és kifordult a térdem. Harminckét évesen visszavonultam.

A Nemzeti eddig keretbe foglalja a pályafutását. Ott kezdett, és jelenleg is ott játszik.
Azért ez nem ilyen egyszerű. 1982 áprilisában a Népszínház szerződtetett le, Malonyai Dezső – a jeles sportújságíró Péter édesapja – volt az igazgató, Vámos László a főrendező. Csakhogy e két nagyszerű ember szeptemberben a Nemzetihez került, minket, színészeket pedig „csomagban” átvittek. Így lettem a Nemzeti színésze anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellett volna. Aztán teltek, múltak az évek, tizenöt esztendőt töltöttem a Nemzetiben, majd tízet Kecskeméten, aztán Békéscsabára kerültem, ahol imádtam a közeget Seregi Zoltán főrendező keze alatt, de amikor öt éve Vidnyánszky Attila hívott a Nemzetibe, nem tudtam nemet mondani. Ez nekem olyan volt, mint amikor egy futballistát invitálnak a Barcába.

„CRISTIANO RONALDÓT IS TISZTELEM, ETTŐL FÜGGETLENÜL MESSI NÁLAM A NO. 1.”

Ezek szerint Barcelona-drukker?
Igen, mindig is a Barcának szurkoltam, már természetesen a Fradi mellett. Lionel Messit a futballtörténelem legnagyobb játékosának tartom, ugyanolyan ösztönös zseni, mint Jack Nicholson a filmvásznon. Viszont nem vagyok fanatikus, a Real meccseit is megnézem, és elismerem őket, amikor jól játszanak. Mi több, Cristiano Ronaldót is tisztelem – bár most már a Juventus játékosa –, ettől függetlenül Messi nálam a No. 1.

És mit szól a magyar válogatotthoz?
Élveztem a 2016-os Európa-bajnokságot, és élvezni fogom a 2020-ast is, mert nagyon bízom benne, hogy ott leszünk az új Puskás Arénában. Ahogy elnézem a másodvirágzását élő Dzsudzsák Balázs remek játékát, csak azt sajnálom, hogy nem maradt Eindhovenben annak idején. Most látjuk, hogy mekkora futballista lehetett volna belőle!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)