Interjú Richard Purden Fotó Chris Close, PA photos, REDFERNS
Mikor kezdtél Arsenal-meccsekre járni?
Apám négyévesen vitt ki először. Arsenal-drukkert akart faragni belőlem és a testvéreimből. Igaza volt. Nagyon sok rokonunk Tottenham-szurkoló, de az Arsenal a megfelelő csapat: kulturált, művelt, a közösségről szól, és ez mindig is így volt. A North Banken (a Highburyben – a szerk.) mindenkit ismertél, ott volt az egész lépcsőház, frivol hely volt. De csodás is volt, ha ott éltél!
Milyen a légkör a North Bankhez képest az Emirates-stadionban?
Az új környezet rendkívül ingerszegény, inkább egy színházra hasonlít. Nincs kedvem egy csapat könyvelő közt ücsörögnöm, akik az ujjukat rágva a hétfői jelentésen agyalnak. Mindenhonnan ezt hallod: „Ülj le, mert nem látunk tőled!” A North Banken voltak világháborús veteránok, egy folyamat része voltál, egy mennybe tartó mozgólépcső egyik eleme, Arsenal-sállal a nyakadban. Az ír, skót és színes bőrű szurkolók biztatása visszatükröződött a pályáról. Mindig is multikulturális volt a közönség, sehol egy náci. Mindenféle nemzet összejött itt.
Volt erőszak?
Sajnos, a rendőrség kísérte az ellenséges csőcseléket, lerakták a North Bank végén, azután pedig fallal vették körül őket. Ez volt a probléma; ha hagyták volna, hogy a helyiek intézzék az ügyeket, gyorsan túl lettünk volna rajta. Az ember nem megy el mások otthonába, hogy aztán ott paréj módon viselkedjen, ez minden.
Milyen volt akkoriban a divat?
Elöl nyitott vörös zakót viseltünk, és hosszú volt a hajunk. Nem épp a Bundesliga-frizura volt a módi, leszámítva néhány játékost.
És a futballisták?
Emlékszem Peter Marinellóra, aki a Hibernianből érkezett, frankó kis cumója volt. Élen járt a divatban, rikított. Szégyen, hogy nem hagyták rendesen beilleszkedni. Az akkori Arsenal előtt járt, elvesztegetett tehetség lett belőle. A csapat túl földhözragadt volt ahhoz, hogy egy George Best típusú labdarúgót értékelni tudjon.
Láttad Bestet a Highburyben játszani?
Az egyik legkiválóbb egyéniség, akit valaha is az Arsenalnál vendégségben láttam, az George Best volt. Néztem őt, ahogy „fél kézzel” is három egyre vert minket. Felpörgette a meccset, fantasztikus volt.
Átfedés a foci- és a punkrajongók között?
Amikor turnézni kezdtünk a Sex Pistolsszal, és mondjuk északon játszottunk, az maga volt a pokol! Az olyan helyeken, mint Barnsley, Scarborough, Bolton és Blackburn – szinte mindenhol – a futball jelen volt a zenei klubokban. Egy kis londoni úri „köcsög” voltál, az emberek fizettek is azért, hogy eljöjjenek a koncertre, és aztán megverjenek. Emlékszem, amikor például a West Ham Social Clubban kellett fellépnünk, szemben a pályával. Szurkoló- vagy popcsapat, mindkettővel fel kell venni a kesztyűt.
Kis kihágás a játékosokkal?
Ismertük őket, mert a helyi bárokba jártak. Erős volt a kapcsolat az írekkel és a skótokkal: Frank McLintocktól kaptam egy aláírt posztert, Bob Wilson pedig küldött egy könyvet nekem. Ezek valódi kincsek számomra, ugyanis benne van a személyes kapcsolat, és ez az az Arsenal, amit imádok. Amikor Pat Jennings átjött a Tottenhamtől, az rendben volt, része lett az egésznek, átjött a Spursből egy erősebb együttesbe. Egy olyan klubnak, mint az Arsenal, alapja a közösség. Ebből mára sok elveszett. Semmi kapcsolatom nincs az új futballistákkal, és nem érzem magam otthon a stadionban. Nincs kedvem középszerű sorozatsztárokkal lötyögni, nekem nem ez az Arsenal. A közelembe sem érnek az Arsenal iránti szenvedélyben.
A Sex Pistols és következő zenekarod, a Public Image Ltd. tagjai kinek szurkoltak?
Steve Jones Queens Park Rangers-drukker volt, és amint a Chelsea eredményeket kezdett elérni, csatlakozott hozzájuk a sznob tévénézők tömegeivel együtt. Paul Cook ős chelsea-s volt. Jah Wobble tottenhames, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a kérdést.
Milyen a modern Arsenal ahhoz képest, amit a hetvenes, nyolcvanas években láttál?
Imádtam a legyőzhetetlen csapatot. Amikor Arséne Wenger megjelent, Tony Adams elképesztően jó formába került. Wenger nagyszerűen ismeri fel a lehetőségeket, a tehetségeket: felvillanyozza a fiatal játékosokat, lehetőséget ad nekik, ha pedig nem tudnak élni vele, az az ő bajuk. Aki nem tudja megragadni az alkalmat, az esélyt, azt kiteszi, amit meg is értek. Ha én nem élek a lehetőséggel, hogy Sex Pistol legyen belőlem, mi lett volna a zenekarból?
Most Amerikában élsz. Milyen érzés meccset nézni Los Angelesben?
Tudni kell, hogy melyik kocsmába érdemes menni, csodálatos Arsenal-szurkolókból álló közösségek találhatók Amerika-szerte. Voltam például a texasi Austinban egy kocsmában, ahol cowboyok ültek hatalmas kalapokban, csatos övekkel, nyakukban Arsenal-sállal!
VILLÁMKÉRDÉSEK
Az első meccs?Birmingham City, négyéves voltam. Nagyon mérges voltam, mert megláttam egy sálat a North Banken, és vissza akartam menni érte.
A legjobb pillanat?
Amikor az Arsenal bajnok lett 1989-ben.
Minden idők legnagyobb hőse?
Oh, ez végtelen lista: Terry Neill, George Graham, McLintock, Johnny Radford, Rocky Rocastle, Liam Brady. Charlie George hatalmas helyi arc volt. Charlie Nicholas egy pimasz kis gyökér volt, messze megelőzte a játékot. Ian Wright is egy munkásgyerek volt.
Énekeltél is?
Persze, az ember beszállt azokba a rettenetes dalocskákba, akkoriban sokat jelentettek.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. szeptemberi számában.)
