Interjú Ch. Gáll András Fotó Galán Laura
Az, hogy édesapja a labdarúgás megszállottja volt, mennyire határozta meg az ön viszonyát a játékhoz?
Tőle tanultam meg azt, hogy a sport – és ezen belül is a futball – micsoda összetartó és közösségformáló erő. Ahogyan ő e sportágról írt, számomra példaértékű volt. Feladatköréből fakadóan a labdarúgás legalsó szintjeiről is tudósított – ebben a kontextusban a „legalsó” szó nem értékítélet –, és mivel sokszor elkísértem, ilyenkor döbbentem rá, hogy ezeknek a falusi embereknek egy megye kettes meccs tétje nagyobb, mint egy világbajnoki döntőé; nekik ez az életük. Ha valaki vasárnap gólt rúgott, abban a kisközösségben egy hétig ő volt a hős. Ebben az értelemben a futball és a színház hasonlít egymásra. Mindkettőben vannak show-elemek, és mindkettőnek szerves része, szereplője a néző, a közönség. És legfőképpen mindkettő alkalmas arra, hogy a közönségből közösséget kovácsoljon.
Most, hogy mondja, eszembe jut egy minapi példa, a zárt kapuk mögött lejátszott Magyarország–Görögország Nemzetek Ligája selejtező. Üres stadion, üres színház.
Na, látja, mindez számomra értelmezhetetlen. Hogyan lehet egy országot, egy futballszövetséget azzal büntetni, hogy nem engedik be a nézőt a stadionba? Gondolja, hogy mi, színészek játszanánk üres nézőtér előtt? Ez maga az abszurditás. Az asztalfióknak nem lehet drámát írni és futballmeccset játszani.
A párhuzamnál maradva: a színház is csapatjáték.
Olyannyira, hogy miként a fociban sem tud megélni a góllövő csatár, a sztár a vízhordók, a rakkoló középpályások nélkül, úgy a színpadon is megvan a hátvéd, a söprögető, és lehet, hogy a főhős aratja le a tapsot, de a mellékszereplők, sőt, a kellékesek, a háttérmunkások nélkül nem lenne előadás. De mondok még valamit, aminek talán örülni fog! Az újságírás és a színház is két rokon műfaj. Mindkettő a pillanat művészete. Mindkettőben ott és akkor kell remekelni. Az újságírót szorítja a lapzárta, a színész csak abban a durván egy-másfél mérkőzésnyi időben tud alkotni a színpadon. Roppant stresszes hivatás mindkettő, ezt színész létemre tökéletesen átérzem, hírlapíró édesapámnak köszönhetően.
Van kedvenc csapata?
Válogatottam van – természetesen a magyar mellett –, a német. Sokan bántották, bántják a németeket a stílusuk miatt, hogy ötlettelenek, hogy csak zakatolnak, de ez ma már nem igaz. Gondoljunk csak a 2014-es világbajnok csapatra, amely ízekre szedte az olyannyira felmagasztalt brazil „művészeket”. Rendben, az idén gyászosan szerepeltek, de éppen ettől olyan nagy a német labdarúgás, hogy az egész világ megdöbbent a korai kiesésükön. Hiszen annyira hihetetlen, annyira rendkívüli volt. Cseppet sem aggódom, ebből az iszonyatos fiaskóból pillanatok alatt felállnak, e felől semmi kétségem. És még egy miatt tisztelem a német futballt. Annyiszor és akkora hátrányból senki sem fordított meg még meccseket, mint ők.
„ESTÉRŐL ESTÉRE REMÉNYKEDTEM, HÁTHA EGYSZER, CSAK EGYETLENEGYSZER NEM TUDNAK FORDÍTANI A NÉMETEK…”
Gondoljunk csak 1954-re, amikor nyolc perc elteltével már kettő nullára vezettek ellenük Puskásék, aztán…
A Vígszínházban éveken át nagy sikerrel játszottuk az Össztánc című előadást Marton László rendezésében. A magyar történelem emblematikus fordulatait dolgozta fel a darab, és persze kihagyhatatlan volt a berni vb-döntő, Szepesi György közvetítésében. Emlékszem, estéről estére reménykedtem, hátha egyszer, csak egyetlenegyszer nem tudnak fordítani a németek. De mindig fordítottak!
VILLÁMKÉRDÉSEK
Rendezőként kire osztaná Lionel Messi és Cristiano Ronaldo szerepét?
Ronaldo a fiatal Stohl András lenne, Messi pedig… Ez már nehezebb. Lehet olyan színész is, aki már nem él? Akkor Kaszás Attila.
Ki volt gyermekkora példaképe?
Détári Lajos, az alternatív szereposztásban pedig Kiprich József.
Valaha összejártak a színészek és a futballisták. Manapság miért nem?
Megváltozott a világ: hiányoznak a közösen látogatott szórakozóhelyek, nincs SZÚR, előadás és edzés/meccs után mindenki rohan haza a családjához.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. novemberi számában.)
