A Fradi egyik legszebb éve: 1967

Szöveg Lakat T. Károly Fotók A szerző gyűjteményéből, FourFourTwo

JÓL ILLETT A ZÖLD-FEHÉR SZÍNÖSSZETÉTELHEZ AZ ARANY(LABDA) IS

Állíthatom, hogy a zöldekkel akkor történteket az akkori meccsre járó (és még csak nem is garantáltan Fradi-szurkoló) emberek nagyjából-egészéből ugyanúgy élték meg, ahogyan én. Én „egészéből” azért, mert „az edző fia” státusából láthattam rá olyan eseményekre, amelyekre csak kevesen, potyautasa voltam egy olyan csapat frenetikus szárnyalásának, amelyhez fogható csak kevésszer öltözött zöld-fehérbe a klub 1899 óta íródó történelme során.

Szóra sem érdemes különbséggel pontosan fél évszázadot lapozok vissza az alábbiakban a magyar futball és a magánszférám történelmében, igaz, a kettő (bizonyos kikerülhetetlen okok miatt) akkor sem lenne elválasztható egymástól, ha szánt szándékkal azt akarnám.

Az FTC-nek volt százszázalékos bajnokságot nyerő csapata, voltak híres-neves KK-győztes gladiátorai, volt egy alakulata, amely az 1948–49-es bajnokságot 140 rúgott góllal nyerte, volt VVK-győztes tizenegye is, mégis akik azt a bizonyos 1967-es együttest látták és kint voltak a mérkőzésein (fontos megjegyezni: a ma már réginek mondott és lebontott Fradi-stadiont akkor még el sem kezdték építeni, így Alberték valamennyi „hazai” mérkőzésüket a Népstadionban játszották) minden idők legjobb Ferencvárosaként tartják számon. Ácsi, pontosan tudom, olyan, hogy „minden idők legjobbja” a labdarúgásban nincs, az egy kreált fogalom, ilyet sem a válogatottak, sem a klubcsapatok esetében nem lehet körzővel, vonalzóval, szögmérővel megszerkeszteni. És mégis, 1967 januárja és ugyanannak az évnek a decembere között a Fradi mérkőzéseinek kilencvennyolc százalékán úgy táncolt át ellenfelein, ahogyan bizonyos Travolta táncolt a Grease című filmben, azzal a különbséggel, hogy abban a gárdában (ha csak a leggyakoribb kezdőcsapatot számítom) 11 Travolta ropta a maga frenetikus szólóját, a posztjának megfelelő koreográfiával.

Egy szóval sem állítom, hogy az ominózus év elsöprő futballgálái minden előzményt nélkülöztek volna.

A csapathoz 1967 januárjában szerződött új edző, Lakat Károly (akihez volt némi-nemű közöm) mind a VVK-győztes gárdát vezénylő Mészáros „Dodó” Józseftől, mind az őt közvetlenül megelőző trénertől, Tátrai „Pubi” Sanyi bácsitól olyan remek együttest kapott kézhez, amelyre igazán lehetett építeni, és amelyhez már csak az ő senki máséhoz nem hasonlítható, egészen sajátságos (vigyázat: a rossz tulajdonságok is a sajátságos tulajdonságok közé tartoznak…) egyénisége hiányzott. Egy olyan egyéniség, aki részint a játékosmúltjával, részint az addigra edzőként már elért eredményeivel (1957 és 1962 között a Tatabányát tette többször is az akkor még nagy diadalnak számító „vidék legjobbjává”, majd 1964-ben a tokiói olimpián aranyérmes csapat szakvezetője volt) nem egy „ez meg ugyan mit akar itt” attitűdtől kísérve lépett be abba az öltözőbe, ahol a sztárok egyike-másika addig a legfinomabban fogalmazva is „nagykanállal ette” az edzőket.

A most fél évszázados jubileumát ünneplő 1967-es bajnokcsapat túl azon, hogy minden posztján vagy világsztárt, vagy Európa-klasszist, vagy messze az akkori magyar átlag fölötti tudású futballistát tudott a pályára küldeni, abban a bajnokságban úgy tolta le a pályáról az ellenfeleit, mint egy hókotró a havat az utca aszfaltjáról. Ha az a gárda beindult, akkor annak nem tudott ellenállni még az egy évvel korábban bajnok Vasas vagy a Baróti Lajos által éppen annak az esztendőnek az elején átvett Újpesti Dózsa sem. Pedig ez a két gárda szintén Európa legjobbjai közé tartozott akkoriban, a Bp. Honvéd és az MTK (ehhez tudni kell, hogy a hatvanas években ez az öt fővárosi klub gyakorolt totális uralmat az NB I teljes mezőnye felett, a legjobb vidéki nagyon jó esetben, remek szerepléssel is csak az 5. vagy a 6. helyre számíthatott, igaz, neki ez egyenlő volt az aranyéremmel…) annak ellenére nem volt partiban az FTC-vel, hogy a kispestieket egy Tichy Lajos nevű zseni fémjelezte, az MTK-nál pedig nem más, mint Nagy (Paróka) István volt az, aki fazont szabott a kék-fehér alakulatnak.

Annak részletes kifejtésére, hogy mi kellett ahhoz, hogy az 1967- es Ferencváros egy életre beírja magát a klub történelemkönyvébe, és hogy az öreg sporik mind a mai napig annak a bajnokságnak jószerével minden meccsének minden másodpercét tévedhetetlenül visszaidézik, több könyvnyi terjedelemre lenne szükségem, de ide és most csak egy erősen bővített mondat fér: a tavaszi szezon zárásakor (akkor a bajnokság még a naptári évhez igazodott) a tabella élen a Ferencváros állt, ilyen eredménysorral: 1. Ferencváros 15 14 1 – 40:9 29 pont (még gólarányt számoltak).

Betűkkel is leírom, részint, mert olyan parádés, részint mert szinte hihetetlen: 15 meccsből a csapat 14-et nyert meg, egyet játszott döntetlenre, veretlen maradt, és 40 szerzett góljára 9 kapott esik. (Arról már nem is beszélve, hogy előnye már ekkor 7 pont a második helyen utána loholó Újpesttel szemben, amely az őszi folytatásban, annak a közepe táján, lett még 11 is!) S tudja a Tisztelt Olvasó, mennyin múlott az, hogy a 15 meccsből 15 győzelem meglegyen? Leírom: három centin!

Egy nyolc meccs nyolc győzelem mintázta sorozat végén a Fradi Dunaújvárosba utazott.

A papírforma szerint sima három-négy gólos zöld-fehér siker volt prognosztizálható, igen ám, de a csapat két nappal korábban a Svéd Labdarúgó-szövetség meghívására Stockholmban Svédor-szág válogatottjával (figyelem: egy magyar klubcsapat volt az ellenfele egy, a futball hagyományait és erejét tekintve nem akármilyen ország nemzeti tizenegyének) játszott barátságos mérkőzést, és cudar nagy (8:2) verést kapott. Ma már bevallhatom: apám nem volt igazán elkeseredve ettől a 2:8-tól. Azt mondta, a 8-ból 8 bajnoki győzelem után a csapat már kezdte azt hinni, a labda magától is bemegy az ellenfelek kapujába, egy ilyen nagy verés talán rádöbbenti a játékosait arra, hogy nemcsak az Üllői út 129. szám alatt üzemelő klub futballistái tudják mesterszinten űzni ezt a játékot. Dunaújvárosban, 1:1 nél a 90. percben Katona elfutott a balszélen, beadott, középen érkezett Szőke (hogy került oda?), és öt méterről egy bombaerős fejessel (inkább rúgta volna, mert úgy szinte sohasem hibázott) kis híján kettétörte a Kohász pálya kapujának felső lécét! Ha ez a Szőke-fejes bemegy, akkor 100 százalékos tavaszt zárt volna a csapat, de azért olyan nagyon nem búslakodtak azok, akik kimentek a Szeged elleni idényzáróra. Flóriék ugyanis valami egészen parádés játékot rajzoltak a gyepre, úgy nyertek 5:0-ra, hogy a 22. percben már 4:0 volt az eredmény.

HA AZ A SZŐKE-FEJES BEMEGY, AKKOR 100 SZÁZALÉKOS TAVASZT ZÁRT VOLNA A CSAPAT…

És akkor hol van még az ősz, a csodák ősze? Amikor Alberték már négy fordulóval a bajnokság vége előtt olyan előnyre tesznek szert az Újpesttel szemben, amely behozhatatlan, így egy Komlón lejátszott 4:0-s győzelem után az autóbuszút (részt vevő szemtanúként mondhatom) a bányászvárostól Budapestig majdnem egy napig tartott, hiszen még a főutak melletti zsákfaluk talponállóit is meg kellett látogatni… (Tudom, ez ma már snasszul hangzik, hiszen a mai futballisták „állítólag” csak üdítőt isznak, de ez régen nem így volt, a történelmet pedig még a kedvükért sem vagyok hajlandó meghamisítani. Megteszik ezt helyettem azok a botor „történészek”, akik mostanság egyre nagyobb hévvel és kéjjel kutatnak a legkülönbözőbb levéltárak sötét kamráiban, és a múlt bugyrából – a valóság és az igazi összefüggések ismerete nélkül, pusztán az általuk eleve igaznak vélt papírokra vetett jelentésekből – vonnak le végzetes és általuk még csak egy árnyalat erejéig sem megkérdőjelezett következtetéseket. Ilyen volt, mondjuk, amikor az egyiküktől azt olvastam: „Az edző képtelen volt kezelni az Albert és Varga között feszülő örökös konfliktust.” Jelenthetem: ha valaki képesnek bizonyul ennek a kezelésére, akkor az éppen az akkori edző volt…)

Paradox módon egyébként az 1967-es FTC bombasikerében én nem is a játékosok egyéni tudását, többek zsenialitását és az abszolút korszerű csapatmunkát, a néhol virtuóz futballtudást helyezem az élre, sokkal inkább egy olyan találkozót, amelynek az égvilágon semmi közé sem volt ahhoz, hogy mennyire verik majd a tavasszal az ellenfeleket, hanem valami egészen másról szólt. Két (a maga szakmájában zseninek számító) ember egymásra találására volt szükség ahhoz, hogy a dolgok később majd nemhogy rendben, hanem egyenesen fantasztikus sikerektől ékítve történjenek.

Hogy mi történt valójában?

Apám, tanáremberhez méltó módon, hihetetlen precizitással vezetett naplójának köszönhetően tudom: 1966. december 6-án a körúti Vörös Csillag moziban voltam, ahol a néhány héttel korábban bemutatott, Várkonyi Zoltán rendezte film, az „Egy magyar nábob” és amolyan premier előtti vetítésen a „Kárpáthy Zoltán” forgott egy műsorban. Tanárember ide, tanárember oda, apám azért annyira nem volt pedáns vagy szigorú, hogy az akkor már 16 és fél éves fiának minden napját és programját írásban nyomon kövesse, mi több, a naplójában is rögzítse, ám egy, erre a napra szánt másik beírásából tudom, hogy én speciel moziban voltam… Vannak pillanatok, amelyeket egy életre megőriz az ember, és hordozza magával haláláig, mint egy anyajegyet. Számomra egy ilyen „anyajegy”, amikor a mozi után gimnáziumi szerelmemmel beültünk a Vörös Csillaggal szemben üzemelő Erzsébet sörözőbe.

Nem azért, hogy „sörözzünk”, hanem azért, mert onnan akartam hazatelefonálni, hogy megvagyok, nyugi, jó volt a film, nemsokára jövök. Ha lett volna tantuszom (hogy mi volt a tantusz, annak lényegét és jelentőségét leírni sajnálatos módon nincs terjedelem jelen cikk keretein belül, pedig megérné), akkor a körúti telefonfülkék egyikéből „szólok haza”. De miután nem volt, maradt az Erzsébet söröző, mint lehetőség. Hátha az üzletvezetőnek is van egy kamasz fia, és ő is örülne, ha a srác tudósítaná arról, hogy éppen merre jár. A telefont otthon anyám vette fel. Rutinosan meghallgatta friss helyzetjelentésemet, majd a végén, mint valami egészen jelentéktelen, igazán elhanyagolható eseményt megemlítette: „Jól van, maradj nyugodtan, de megjegyzem, apád a dolgozószobájában az Albert Flórival beszélget”. Hogy a fizika minden addig ismert szabályát és törvényét felrúgva hogyan tudtam öt perc alatt megtenni a Lenin körút- és a Tizedes utca közötti meglehetősen jelentős távolságot, azt nem tudom, a lényeg: sikerült. Ott álltam a dolgozószoba ajtajában, velem, szemben apám és Albert Flórián!

Ez, akkor, 1966 decemberében egy futballimádó srác számára hozzávetőlegesen olyan esemény volt, mintha a faluvégi kis kápolnában egyszer már ministránskodó kissrácot otthon a pápa várja, aki éppen az édesapjával miseborozik.

Pedig akár még azt is mondhattam volna az apámmal javában fröccsöző (ebből azonnal felmértem a helyzetet, amely szerint kettőjük között teljes a nézetazonosság) Császárnak, hogy „Tiszteletem, kolléga úr, én is a Fradiban játszom, én is center vagyok, s bizony meglehetősen szép számmal szoktam a kölyökben meg az ifiben gólokat rugdosni!” Ám nemhogy ilyen penetráns szemtelenség nem jött ki a számon, de egy árva hang sem. Csak álltam az ajtóban sóbálvánnyá változva, mint Lót felesége a Bibliában, átkozva magamban az összes nábobot és az összes Kárpáthy Zoltánt, hogy a beszélgetés eddigi részéről lemaradtam. Azóta már pontosan tudom: az igazán nagy formátumú egyéniségeknek nincs szükségük arra, hogy órákig tartó szófűzérekkel untassák egymást. Létezik egy szint, amelyen két ember öt, legfeljebb tíz mondatból megérti egymást. Minden további közös tettük, cselekedetük, teljesítményük és eredményük ennek az öt-tíz mondatnak a következménye. Sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam hasonlót, hogy két egymást addig csak felületesen ismerő ember olyan harmóniában találjon egymásra, ahogyan az közöttük történt. Pedig (és ezt már, mint fültanú mondhatom) egyik fél részéről sem az aranyoskodás, a „tüntessem fel magam a lehető legjobb színben” szándék jellemezte diskurzusukat.

APÁM KEREK-PEREC MEGMONDTA FLÓRINAK: TŐLE SEMMILYEN KIVÉTELEZÉSRE NE SZÁMÍTSON, SŐT ÍGÉRHETI, HOGY MINDIG VELE LESZ A LEGSZIGORÚBB

Két ősfradistáról volt szó, akiknek az 1899-es dátum, a zöld és a fehér szín, az Üllői úti pálya, a klubcímerben egymásba fonódó három E-betű a szívébe, a lelkébe, a bőrébe égett, azt onnan soha, senki, semmilyen eszközzel vagy vegyszerrel el nem távolíthatta. Apám kerek-perec megmondta Flórinak: tőle semmilyen kivételezésre, ajnározásra ne számítson, sőt ígérheti, hogy mindig vele szemben lesz a legszigorúbb és a legkeményebb. Nem vitatja a zsenialitását, elismeri azt is, hogy mint a csapat messze legjobbjának lehetnek bizonyos kiváltságai, hiszen az ő játékoskorában is többet engedhetett meg magának Sárosi György, mint mondjuk a Kéri Karcsi, ám ha a többiek azt látják, hogy „Na, az új edzőnek is az Albert dirigál…”, akkor a csata el van vesztve, pedig még el sem kezdődött. Világossá tette: az edzésmunkában nem ismer tréfát, nála a legjobbaknak is vért kell izzadniuk, a bajnokság megnyerését a minimumnak tartja, de bízzon benne, pontosan fogja tudni, hogy mennyi futásra van szüksége Albert Flóriánnak, mennyire Karábának vagy Szűcs Lajosnak.

Flóri arra kérte apámat, hogy be ne dőljön már azoknak a szóbeszédeknek, miszerint ő két kanállal eszi az edzőket a Fradiban, amit nagy előszeretettel terjesztenek róla. (1958 óta összesen három szakvezetője volt: Tátrai Sándor kétszer is, Vilezsál Oszkár tíz mérkőzésen át, és Mészáros József.) Tátrai Sanyi bácsit tiszteli, becsüli, hiszen ő volt az, aki először az NB I-es csapatba állította, soha egy fél hangos szó el nem hangzott közöttük. Vilezsál játékostársból lett amolyan kisegítő, átmeneti, beugróedző, inkább segítették őt a játékosok, mint vitájuk lett volna vele. Mészáros Dodó bácsival pedig bajnoki címek és a VVK- győzelem felülmúlhatatlan élménye köti össze. Hogy gondolhatja bárki, hogy a leváltásában és a távozásában neki szerepe lehetett volna?

Ő „a Karcsi bácsitól” csak azt kéri: legyen következetes, tegyen rendet az öltözőben, mindenki indulhasson tiszta lappal, azt pedig, hogy Albert–Varga ellentét létezne, még akkor se higgye el, ha ezt maga Albert Flórián vagy Varga Zoltán mondja neki.

Láttam apámon a rá jellemző cinikus félmosolyt, tudtam, neki ilyen leckét adni körülbelül olyan nehézségi fokkal bíró feladat, mintha valaki arra próbálná rávenni, hogy igyon meg még egy kisfröccsöt. Anélkül, hogy kérte volna, Flóri rövid, de nagyon szakszerű (még jó…) jellemzést adott minden játékosról, aki az első csapat összeállítása szempontjából szóba jöhet, és volt annyira úriember, hogy mindenkiről (ismétlem: mindenkiről) a lehető legjobbakat mondta. Apám nem is hagyta ki a ziccert (nem lett volna rá jellemző), és a monológ végén megjegyezte: „Húszan mégsem kezdhetünk, Flórikám”, de pontosan láttam rajta, magában mélyen elraktározta Flóri „bizonyítványosztását”.

„Flóri, ha tudnád, hogy mi vár rátok” – gondoltam magamban, szólni azonban nem mertem, mert féltem, még kiküldenek a szobából. Albert Flórián és Lakat Károly paktuma ezen a december eleji napon egy háromórás beszélgetés keretén belül egy életre megköttetett.

Két ember ilyen hibátlan egymásra találására csak nő és férfi vonatkozásában tudnék illusztratív példát mondani, no de ebben az esetben egy alig több mint 25 éves középcsatár és egy 46 esztendős futballedző, azaz két férfiember „vérszerződéséről” volt szó. Ott, abban a szobában egyikük sem gondolta, hogy ez a paktum az elkövetkezendő két és fél esztendőre egy vadonatúj, az addigival össze sem hasonlítható Albert Flóriánt szül, és apámból is kihoz olyan edzői és emberi megoldásokat, amelyek Albert személye nélkül sohasem kerültek volna felszínre. Pedig, hogy Flóri mit kapott apámtól zrikában, cukkolásban, néha kifejezetten kemény bírálatban, sőt esetenként szidásban is az elkövetkezendő években, arról fejezeteket lehetne írni a „Futballkrimik a futballöltözőkben” című, egyelőre még csak a képzeletben létező könyvben.

Két parádés bajnoki cím (1967, 1968), felejthetetlen, többször teltházas népstadionbeli mérkőzések, emlékezetes kupatalálkozók és egy VVK-döntő kíséri közös munkálkodásukat. Flóri apám edzősége alatt kapja meg az Aranylabdát, akkor utazik futballsulit tartani Brazíliába, lesz az Év játékosa és akkor hívják meg a világválogatottba.

És akkor még hol van a többi zseniális harcos, a sok-sok felejthetetlen mérkőzés, a sokak szerint „minden idők legszínvonalasabb bajnoki meccsének” kikiáltott 3:0-s Fradi–Újpest, amely Esterházy Pétert a mára hallhatatlanná lett mondatára ragadtatta, tudják: „Amikor a Varga felbőrözte azt a Noskó nevűt…” És hol van a Fradi-Vasas vegyes–Flamengo mérkőzés csodája, amikor a Géczi – Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz, Fister, Szűcs – Molnár, Varga, Albert, Farkas összeállítású mix 4:1-re megveri az Albert januári látogatását ekkor viszonzó Flamengót. (Szerephez jutott még a meccsen a Vasasból Kenderesi, és Puskás, a Fradiból Páncsics és Katona. Albert dupláját Varga és Farkas bővítette négyre.) Kéretik csak elmélázni ezen egy kicsit: egy pályán, egy csapatban Mészöly, Ihász, Mathesz, Szűcs, Varga, Albert, Farkas… És a zseniális brazilok szájtátva nézik, amit a magyarok művelnek velük.

Beszélni kell persze arról is, hogy annak a fantasztikus évnek a legvége nem sikerült valami szépre. A magyar futball legcsillogóbb bonvivánjai a Csárdáskirálynő díszelőadásának zárójelenetét alaposan elrontották, pontosabban tudatosan belesültek a szerepükbe.

A bajnokságot már régen megnyerték, amikor az utolsó fordulóban a kieséstől fenyegetett Szombathelyhez kellett utazni. Egy bizonyos Beatles névre hallgató korszakos együttes tagjai akár erről a helyzetről is írhatták volna a With a Little Help From My Friends (Kell egy kis segítség a barátaimtól) című dalukat, amelyet (micsoda fatális véletlen) éppen 1967-ben mutattak be… A lényeg: miközben apám a négy fordulóval korábban (végül aztán „csak” nyolcpontos előnnyel) megnyert bajnoki címmel egyáltalán nem volt elégedett, a hátralévő meccsekre amolyan „részfeladatokat” tűzött ki a csapat elé. Azt kérte: ne csak az arany legyen az övék, hanem nyerjék meg veretlenül a bajnokságot, legyen övék a legtöbb győzelem, a legkevesebb vereség, a legtöbb szerzett és a legkevesebb kapott gól, adják ők a gólkirályt és a legtöbb játékost a válogatottba.

Nos, mit mondjak az edző és a játékosok közötti akkor még sziklaszilárdnak tetsző egység már az utolsó előtti fordulóban a Csepeltől elszenvedett (2:3) vereséggel megrepedt kicsit, hogy azután ez a repedés még tovább mélyüljön, amikor (fogalmazzunk finoman: a csapat egyetlen játékosa sem volt ettől boldogtalan) az utolsó meccsen Szombathelyen 2:1-re kikaptak. Apám persze őrjöngött, de egyebet ugyan mit tehetett volna? Egy edző nem jelenti fel a saját csapatát az MLSZ-nél, különösen nem egy olyan együttest, amely amúgy (és ezt azért egy pillanatra se felejtsük el) 1967-ben minden valószínűség szerint Európa (ha nem a világ) legjobb klubcsapata volt. Egy csapatot, amelynek a középcsatára, bizonyos Albert Flórián 1967. december 24-én tudta meg, hogy ő nyerte a France Football Aranylabdáját!

Kit érdekel, hogy az edző közben hisztizik egy kicsit a karácsonyfája alatt?

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. decemberi számában.)