1998. július 12-én milliós tömeg zúdult a Champs-Élysées-re Párizsban. A világ leghíresebb sugárútja a trikolór színeiben pompázott, az autók dudálása és a szurkolók diadalmas éljenzése betöltötte a nyári éjszakát.
Miközben a tömeg ünnepelt, Zinédine Zidane kivetített arcképe jelent meg a Diadalíven, ezzel a két szóval: „Köszönjük, Zizou!”. A tömeg önkívületben éljenzett, Zidane pedig egy korszak kulturális ikonjává vált.
ZIZOU IMIDZSE A LABDARÚGÁSON TÚL KULTURÁLIS IDENTITÁSRÓL, FAJI, ETNIKAI ÉS A BEVÁNDORLÁS KÉRDÉSEIRŐL SZÓLT
Néhány órával korábban a Juventus akkor 26 éves játékmestere két gólt fejelt a Brazília elleni, 3–0-s végeredménnyel záruló világbajnoki döntőben, amivel Franciaország történelme során először megszerezte a trófeát. Ugyan nem ő, hanem Lilian Thuram volt a válogatott legjobb labdarúgója, sőt Zidane nem is tudhatott maga mögött túl jó idényt, mégis a bajnokság után egyértelműen lett a francia nemzeti együttes arca.
A Zidane-imázs jócskán túlmutatott a futballon: köze volt a kulturális identitáshoz, faji és etnikai kérdésekhez és a bevándorláshoz, tehát olyan kényes témákhoz, amelyek akkoriban különösen foglalkoztatták a franciákat.
A ’96-os Eb alatt a szélsőjobbos Jean-Marie Le Pen nagy vitát robbantott ki, amikor kritizálta a csapat kulturális sokszínűségét. Bárki számára, aki tisztában van a gall válogatott történelmével, ez a kritika bizarrnak, a szerzője pedig tudatlannak hat. Az 1958-as, elődöntőig jutó francia válogatott legfontosabb tagja Raymond Kopa lengyel bevándorlók gyermeke volt, a marrákesi születésű Just Fontaine-nek pedig spanyol volt az anyja. A ’80-as évek legendája, Michel Platini olasz apától született. Marius Trésor Guadalupe-on látta meg a napvilágot, Jean Tigana Malin, Luis Fernández pedig Spanyolországban.
Le Pen közben jelentős politikai erővé tette szélsőséges pártját. Megjegyzései nyomán fontos vita kerekedett abból a kérdésből, hogy a 20. század végén ki számít franciának. A ’98-as csapat számos tagja, például Zidane, Youri Djorkaeff és Marcel Desailly bevándorló szülők gyermekeiként születtek Franciaországban. A csapatot a Black, Blanc, Beur (fekete, fehér, arab) gúnynévvel illették, ami tréfás rájátszás a francia nemzeti színekre.
A válogatott győzelme méltó válasz volt Le Pen kritikáira. Az egész középpontjában Zidane állt, aki nemcsak nagyszerű játékos, de kivételesen népszerű figura is volt. Számos alkalommal, egymást követő években ő lett a franciák legszeretettebb embere. Az Algériából áttelepült marseille-i munkáscsalád gyermeke tökéletesen megfelelt azoknak a kritériumoknak, ami alapján Le Pen és követői lenéztek bizonyos csoportokat.
Nyilvánosan azonban Zidane sosem beszélt ezekről. Lesöpörte az identitás és a bevándorlás kérdéseit, akárcsak a szabálytalankodva szerelő védőket. Nem vált vezetővé, szavak helyett a labdarúgással fejezte ki magát.
Sokak szerint volt abban valami mesteri, hogy Zizou tartotta a száját. Azzal, hogy a fontos közéleti kérdésekben nem nyilatkozott, sokkal több reklámlehetőséget és bevételt kaparinthatott meg. David Beckhamhez hasonlóan ő is olyan karakter volt, akinek az arcképe bármilyen termék eladhatóságát drasztikusan növelte, miközben a saját neve márkanévvé vált.
Adódik egyszerűbb magyarázat is Zidane csendjére: talán felismerte, hogy ő csak egy futballista, aki akár bajba is sodorhatja magát, ha fontosabb dolgokba próbálna beleszólni. Még az is elképzelhető: rájött, hogy naiv illúzió lenne kiterjeszteni a francia társadalomra azt a hozzáállást és fogadtatást, ami a ’98-as csapatot övezte.
Akármi is volt Zidane hallgatásának az oka, bevált a terv. Évekig közbeszéd tárgya volt, hogy a Black, Blanc, Beur generáció összerázta az egész nemzetet, de végül az élet a megszokott kerékvágásban ment tovább. 2011-ben Laurent Blanc menedzser körül alakult ki botrány, amikor titokban felvették, ahogy azokat a kettős identitású játékosokat kritizálja, akik nem Franciaországot szeretnék képviselni a pályán. 2017-ben Le Pen lánya felülmúlta apja törekvéseit azzal, hogy a választások utolsó fordulójában a szavazatok 34 százalékát zsebelte be.
A franciák számára Zidane és az 1998-as csapat mindig sokkal többet fog jelenteni a labdarúgásnál. Az azóta eltelt húsz év arra tanít minket, hogy a labdarúgás ugyan reagálhat társadalmi jelenségekre, de nem fogja megváltoztatni a társadalmat annyira, amennyire szeretnénk.
HRISZTO SZTOICSKOV, 1994
Az 1994-es vb előtt Bulgária soha, egyetlen mérkőzést sem tudott nyerni e tornákon. A tarthatatlan helyzet megváltoztatására Hriszto Sztoicskov neve volt a garancia. A rémálomba illő nyitó meccs után (Nigéria 3–0-ra verte meg őket) Bulgária összeszedte magát, és diadalmas 4–0-val győzte le a görögöket. Sztoicskov két büntetőt is értékesített a találkozón.
A „Tőr” a következő meccsen is gólt lőtt a Diego Maradona hiányát megszenvedő argentinoknak, akik 2–0-ra vesztettek a bolgárok ellen. Lendületüket Mexikó ellen sem vesztették el, hiszen az 1–1-es döntetlen után tizenegyesekkel küldték haza ellenfelüket. És Sztoicskov nem fejezte be: gólra váltott egy szabadrúgást a címvédő németek ellen, akiket végül 2–1-es végeredménnyel küldtek haza.
Az Oroszlánokat csak egy meccs választotta el a döntőtől, amikor Roberto Baggio véget vetett a bolgárok hadjáratának. De Sztoicskov még belőtt egy tizenegyest, és holtversenyben Oleg Szalenkóval a vb gólkirályaként távozott.
DAVOR SUKER, 1998
Nincs szívmelengetőbb történet a vesztesek történeténél. Az 1998-as vb-n ezt a szerepet a Horvátországra és az ő titkos reménységükre, Davor Sukerre osztották. A csatár hat gólt vágott be, amivel kiérdemelte az Aranycipőt, miközben a mindössze hétéves múltú országa a várakozásokat felülírva menetelt az elődöntőkig. Suker egyébként nem volt teljesen ismeretlen, mivel tíz bajnoki gólt szerzett a Real Madridban a világbajnokságot megelőző időszakban, de újabb gólokra éhezve érkezett Franciaországba.
A vb-n szerzett hat gólja közül a Németország elleni negyeddöntőben elért volt a legszebb: Aljosa Asanovic keresztlabdáját átpöccintette a tehetetlen Ulf Kirsten felett, majd Jörg Heinrich átverése után Andreas Köpke kapus lába közt talált a kapuba. A 85. percben lőtt gól tette biztossá győzelmüket, mielőtt a házigazda ranciák ki nem ejtették őket a négy között. Suker végül a harmadik helyért játszott csatában is a hálóba talált.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
