Szöveg Mark White
BEST, CHARLTON ÉS LAW
Ki ne ismerné az északír, az angol és a skót játékosokat, akik besétáltak a klubhoz, majd örökre megváltoztatták azt? A Manchester United szurkolói pontosan tudják, kikről van szó.
Bobby Charlton érkezett először, és 1956-ban, néhány nappal a 19. születésnapja előtt hadrendbe állt. A müncheni légikatasztrófa későbbi túlélője intelligens, kétlábas futballista volt, akinek a tizenhatoson kívülről indított lövései a Sikoly gonosztevőjének váratlan és brutális támadásaival értek fel. Denis Law-t csak a gólszerzés érdekelte. A rettegett csatár szinte biztosan betalált, ha megkaparintotta a labdát. Első, 1962–63-as Old Traffordon töltött idényében 29 találatot szerzett.
SOKAK SZEMÉBEN BENNÜK VALÓSUL MEG A SZEMÉLYISÉG ÉS TECHNIKAI TUDÁS TÖKÉLETES ELEGYE
És akkor még nem beszéltünk George Bestről, akinek dacos személyisége őrjítő és szenvtelen cseleiben tükröződött. A szívós belfasti 1963 szeptemberében, 17 évesen mutatkozott be az első csapatban, amikor Law és Charlton már az Old Trafford ünnepeltjei voltak, a fiatal és betegesen félénk Best pedig mindenáron bizonyítani akart.
„Hősként tiszteltem Law-t – mondta a FourFourTwo-nak 2005-ben. – Ha megláttam őt a folyosón közeledni, bebújtam egy félreeső helyiségbe.”
Persze Charltonnal sem volt egyszerű a viszonya. A trió először a West Brom ellen szerepelt együtt 1964 januárjában, amikor – leginkább Best jóvoltából – zavargás tört ki. Mindhárman szereztek gólt a meccsen, ami akár későbbi sikerük előjeleként is értelmezhető. A United hármasa készen állt a harcra.
„Alex Elder, a West Brom védője kiváló játékos volt, de Best megsemmisítette őt – mondta Paddy Crerand később az FFT-nek. – Igazából már sajnáltam Eldert. Innentől kezdve Bestet nem lehetett kihagyni semmiből.”
A United másodikként fejezte be az 1963–64-es idényt. Law a naptári év végére megnyerte az Aranylabdát, a klubja pedig – többek között a skót 46 góljának köszönhetően – magabiztosan robogott a bajnoki győzelem felé. Két évvel később már a világbajnok és aranylabdás Charlton volt a kulcsember a Unitedban, amikor a csapat éppen a bajnoki trófea visszahódításán dolgozott. Best 1968-ban vette át a helyét, amikor a trió a legemlékezetesebb diadalát érte el a Benfica 4:1-es legyőzésével a BEK döntőjének hosszabbításában a Wembley-ben. Law ugyan megsérült, de Charlton kétszer is betalált, mielőtt Best a kapusból bolondot csinálva végleg eldöntötte volna a találkozót.
Sokak szemében ezekben a játékosokban a jó személyiség és a technikai tudás tökéletes elegye mutatkozott meg. Best, Law és Charlton egyenként is versenybe szállhatnának országuk minden idők legjobb játékosa címéért. Együtt olyan erőt képviseltek, hogy Bill Shankly, a Liverpool vezetőedzője kénytelen volt levenni őket a taktikai tábláról, mert ha ott voltak, emberei másra sem tudtak gondolni, csak a trió legyőzésére.
BENZEMA, BALE ÉS C. RONALDO
A La Ligát uraló MSN (Messi, Suárez, Neymar) hármasára a BBC a méltó válasz a Real Madrid részéről.
Gareth Bale egy egész idénnyel azelőtt csatlakozott a Real Madridhoz, mint hogy Luis Suárez 2014-ben a Barcelonába igazolt volna, de a régi cimborák nem segítették egymást a spanyol fővárosban. A BBC tulajdonképpen véletlenül jött létre, miután Florentino Pérez leigazolta a legizgalmasabb csatárt, aki nem a Madridban játszott. Ennek következtében Ronaldo és Bale státusza is komolyan megkérdőjeleződött. A Football Leaks szerint a Királyi Gárda még Bale világrekordnak számító vételárát is eltitkolta annak érdekében, hogy megkímélje Ronaldót.
A páros közti feszültség a pályán is észrevehető volt. Ronaldo és Bale vetélytársakká váltak. A 2013–14-es idényben a két játékos egyéni villanásainak köszönhetően a Madrid 73 gólt könyvelt el, lásd Bale győzelmet jelentő vágtáját a Király-kupában vagy Ronaldo szabadrúgását a 4–0-val végződő Bayern München elleni találkozón. Bár együttműködni nem tudtak, de a rivalizálástól fűtve rendkívüli teljesítményt nyújtottak.
A páros mellett Karim Benzema boldogan lavírozva kerülte el a rivaldafényt. „Ronaldo akkor tud együttműködni más csatárral, ha az kiszolgálja őt” – élcelődött egykori vezetőedzőjük, José Mourinho. Valóban, a francia összesen 24 találatot szerzett, de közben elmozdult középcsatári posztjáról, hogy kisegítse Ángel Di Maríát is. Lehetett volna ez a szerepének újraértelmezése is, valójában inkább csak egy új módszert talált, hogy bosszantsa az ellenfél védőit, ami egyébként működött. „Ha a trófeákat nézzük, kimondhatjuk, hogy a miénk minden idők legjobb csapata. Öt év alatt négyszer nyertük meg a Bajnokok Ligáját” – mondta Bale az FFT-nek, miután Ronaldo faképnél hagyta őket, és a Juventushoz igazolt 2018-ban.
Mindhárman szereztek találatot abban a bizonyos négy döntőben. Bár sok tekintetben különböznek egymástól, van, ami közös bennük: az ellenfél legyőzésének és a trófeák megszerzésének elemi vágya.
PELÉ, GARRINCHA ÉS VAVÁ
Mivel Venezuela kihátrált a selejtezőből, a brazil válogatottnak csak egy ellenfelet kellett legyőznie, hogy kijusson az 1958-as vb-re. Svédországban a két pasi meg egy kicsi gyújtotta be a brazilok rakétáit. Vavá, Garrincha és a 17 éves Pelé megtanították a győzelmet jelentő szambamozdulatokat, amelyeket a Selecao generációkon át másolva alkalmazott.
Ennek ellenére az ’58-as csapat szövetségi kapitánya, Vicente Feola aggódott néhány dolog miatt. Miközben a tizenéves Pelé a pszichológusa szerint egyértelműen infantilis volt, és hiányzott belőle a küzdőszellem, Garrincha klasszikus példája volt az anarchista szemléletnek. A „Görbelábú Angyal”, akinek születésekor az egyik lába hat centiméterrel hosszabb volt a másiknál, a védők megalázását tűzte zászlajára. A kételkedők hamar elcsendesedtek, miután a trió örökké emlékezetes pillanatokkal gazdagította a futballtörténelmet, különösen a Svédország elleni döntőben, ahol Vavá és Pelé is betalált, és a brazilok megszerezték első világbajnoki győzelmüket. A címet négy évvel később Garrincha segítségével védték meg, miközben már felemelkedőben volt a brazil labdarúgás friss, sokszínű, merész generációja.
MESSI, ETO’O ÉS HENRY
Pep Guardiola ez idáig nem tudott olyan csatársort összeállítani, ami felülmúlná első, ikonikus trióját. Lionel Messi, Samuel Eto’o és Thierry Henry 38, 36 és 26 találatot szerzett a 2008–09-es idényben, amikor a Barcelona triplázott, de ha csak a gólok száma alapján minősítenénk őket, az hasonló lenne ahhoz, ha a Háború és békét a terjedelme alapján ítélnénk meg.
Henry pimaszsága a párizsi utcai focinak köszönhető. Egy alkalommal Guardiola éppen lecserélte őt, mivel az edzői utasítást megtagadva a saját feje után ment, amikor Eto’o egy fürge mozdulattal könnyedén hatolt át az ellenfél védelmén, és egy szempillantás alatt gólt szerzett. És akkor még nem említettük Messit, aki ekkorra már kilépett Ronaldinho árnyékából, és őrült forgolódásaival bolonddá tette a védőket. Bár Guardiola kedvelte a katalán dalszerzőt, Lluis Llachot, de a művészettel addig nem sokat törődött. Miután azonban az egész világ felfigyelt a támadóhármasra, a hatékonyság mellett hangsúlyos szerepet kapott az elegancia is.
HA A GÓLOK ALAPJÁN ÍTÉLNÉNK ŐKET, AZ OLYAN SEKÉLYES LENNE, MINT A HÁBORÚ ÉS BÉKÉT A TERJEDELME ALAPJÁN MINŐSÍTENI
Abban az idényben a Barcelona 6–2-re legyőzte a Realt, a meccsen Messi hamis kilencest játszott, Henry és Eto’o a tizenhatos irányába összezárva tette teljessé a halálosan veszélyes támadósort. A Bayernt négy, az Atléticót hat góllal győzték le úgy, hogy mindkét találkozón mindhárman szereztek gólt.
A következő idényben még magasabban szárnyalt a trió. Eto’o és Messi is megduplázta szerzett góljait, miközben az utóbbi már kétséget kizáróan megvetette lábát a világ valaha volt legjobbjai közt. Egy idénnyel korábban a Bolha még pironkodva csodálta Henryt, a sztárt, aki az Arsenalból érkezett.
De Henry sosem szerzett olyan hírnevet a BL-ben, mint Messi 2009-ben a Manchester United legyőzésével. A Barca leiskolázta ellenfelét, és a győzelemmel az idény harmadik trófeáját zsebelte be. Eto’o Nemanja Vidics megforgatásával szerezte a nyitó találatot, majd a 170 cm magas Messi a Rio Ferdinand elleni párharcból győztesen kikerülve befejelte a második, döntő jelentőségű gólt.
„Iszonyatos éjszakákat okozott az a találat” – ismerte el később Ferdinand. Nem is rossz attól, aki „korábban még cilinderben sem érte volna el fejjel a labdát”, ahogy azt Terry Venables megjegyezte a meccs előtt.
CRUYFF, REP ÉS RENSENBRINK
A Rinus Michels által megvalósított totális futballban bármelyik három játékos szerepelhetett volna a holland válogatott csatársorában. Az 1974-es világbajnoki döntő azonban egyértelműen meghatározta, hogy ki az a három ember, akik megtestesítik egy egész nemzet futballfilozófiáját.
A Lennon-szerű, hosszú hajú Johan Cruyff úgy cselezett, mint akinek a lábához ragadt a labda. Az ösztönös zseni, Johnny Rep játszotta McCartney szerepét Cruyff mellett az Ajaxban. A párosnak köszönheti az Ajax, hogy 1973-ban sorozatban harmadszor emelhette a magasba a BEK-trófeát.
Rob Rensenbrink hozzájuk képest kívülálló volt. Sem az Ajaxhoz, sem a Feyenoordhoz nem volt köze, ő az Anderlecht legendája volt. De Michelsnek kellett egy Ringo.
A hollandok simán teljesítették a második csoportkört, miközben csatáraik folyamatosan cserélődtek. Argentína 4–0-s legyőzéséhez Cruyff villanása is kellett, valamint negyedik szereplésén Rep is megszerezte a negyedik találatát.
A következő meccsen hazaküldték a címvédő brazilokat, de az NSZK elleni döntő már túl nagy falatnak bizonyult. Egy mámoros nyár erejéig a holland csatártrió legalább annyira inspiráló volt, mint amennyire pusztító az ellenfelekre nézve.
SZALAH, MANÉ ÉS FIRMINO
„Ők segítenek engem, és közösen segítjük egymást” – mondta vigyorogva Mohamed Szalah az FFT-nek 2018-ban, amikor Sadio Manéval és Roberto Firminóval való együttműködéséről kérdeztük.
Aki kezdeti surlódásokra számított, nem tévedett nagyot. Eleinte a trió tagjai tanácstalannak és elveszettnek tűntek, akik arra várnak, hogy az edzőjük gatyába rázza őket, ami nem is meglepő annak fényében, hogy kettejüknek nem volt számottevő tapasztalata azon a poszton, ahol helyt kellett állniuk. Szalah feladata volt, hogy a védelmet kijátszva betörjön középre és ballal tüzeljen, Mané viszont a neki idegen bal szélre került, ahonnan középre cselezve kellett helyzeteket kialakítania.
A mesteri terv bejött. A szenegáli villám hatékonyan alakította ki a helyzeteket, miközben élvezte a Jürgen Klopptól kapott szabadságot. A támadóhármas végül sokkal ütőképesebbnek bizonyult, mint a tagok külön-külön. Véget vetettek a Manchester City veretlenségének 2018 januárjában, ráadásul a trió mindhárom tagja szoros egymásutánban szerzett gólt a lebénult City ellen. Szintén mindhárman eredményesek voltak Pep Guardiola csapata ellen a BL-ben, majd 5–2-es győzelmet arattak a Roma felett.
Nemcsak a szerzett gólok miatt jelentős a játékoshármas, hanem azért is, mert ők alkották Klopp védelmének első vonalát. Mané, Szalah és Firmino eredményesen állták a sarat a Premier League présében, és mellettük sosem volt szükség játékmesterekre, mivel a helyzetek kialakulása a védőkhöz való közelségnek, a nyomásgyakorlásnak és a területszerzésnek volt köszönhető.
EZ A KÖNYÖRTELEN HÁRMAS ÖSSZESSÉGÉBEN JOBB VOLT, MINT TAGJAIK KÜLÖN-KÜLÖN
A Liverpool csatársora felülmúlhatatlan volt. Szalah 44 találatot szerzett és 14 gólpasszt adott az első idényében, és a Vörösöket csak a BL-döntőben tudták megállítani. Mané eredménye húsz gól és kilenc gólpassz, Firminóé 27 és 16. A következő két idény során a trió vidám lüktetése állandósult, a gólok pedig magukért beszélnek. Ellentámadásokra épülő magabiztos játékkal hódították meg Európát 2019-ben, majd a várva várt bajnoki győzelem is megszületett 2020-ban, ráadásul úgy, hogy a diadal az idény felénél borítékolható volt, és még a koronavírus sem tudta megállítani őket.
„Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha ezek a srácok nem itt futballoznának” – nevetgélt Klopp, miután Szalah megszerezte a trió 250. gólját a Liverpoolnak. Az biztos, hogy nem lenne ilyen széles a mosolya.
RONALDO, RIVALDO ÉS RONALDINHO
A brazil válogatott 18 gólt ért el a 2002-es világbajnokságon, ebből tizenötöt három játékos. Mindegy, hogy négy méterről vagy 40-ről, mindegy, hogy jobbal vagy ballal, a trió a torna történelmének legeredményesebb, legveszélyesebb támadósorának bizonyult.
Ebben a hármasban a brazil játékfelfogás lényege érvényesül. Ronaldinho, a legfiatalabb, lankadatlan örömmel táncolt a labdával. Ronaldo viharos ’98-as vb-szereplése és a részleges felépülése következtében veszített lendületéből, így elsősorban a befejezés volt a feladata. A legidősebb szereplő, Rivaldo a kreatív megoldások és a tűpontos befejezések kombinációját adta, de ha a helyzet úgy kívánta, a kevésbé elfogadott módszereket is magabiztosan alkalmazta, például Törökország ellen.
A hátvédek kihúzták a szélre a játékot, miközben a középpálya az ellentámadásokon dolgozott. A brazil válogatott csatársora a legmasszívabb védelmet is áttörte kecses, gyors és erőteljes játékával. Ha akarták, életben hagyták az ellenfelüket, ha akarták, könyörtelenül elpusztították.
Két évtized elteltével is emlékezetesek maradtak a mozdulatok, ahogy Rivaldo áttáncolt a belga védelmen, vagy ahogy higgadtan kiegyenlített az angolok ellen a negyeddöntőben David Seaman legnagyobb bánatára. Mindkét gólt Ronaldinho
MÜLLER, HOENESS ÉS RUMMENIGGE
Gerd Müller, Uli Hoeness és Karl-Heinz Rummenigge hálásak lehetnek a középhátvédjüknek, hogy legendás trióvá válhattak. Az Atlético elleni BEK-döntőben 1974-ben a trófea majdnem kicsúszott a Bayern kezéből, amikor Hans-Georg Schwarzenbeck úgy döntött, rálövi távolról a hosszabbítás utolsó percében.
Hoeness és Müller fejenként két gólt szerzett az újrajátszáson, majd az ünneplés hevében valószínűleg még részegen, 5–0-ra kikaptak a Mönchengladbachtól. A bajorok mindent a csapategységre bíztak. „Ösztönösen értjük egymást – mondta Franz Roth középpályás. – Mert mindannyian Münchenből vagy a környékéről jöttünk”.
A telepátia különösen erősen működött Hoeness és Müller között. Előbbi zseniálisan használta a teret, utóbbi merénylőként tört be ott, ahol más nem talált volna helyet. Amikor a fiatal Rummenigge az 550 km-re lévő Borussia Lippstadtból megérkezett 1974-ben, úgy illeszkedett be a csapatba, mintha mindig is velük lett volna. A trió életveszélyessé vált. A Bayern a Leeds legyőzésével BEK-győzelmet szerzett, majd kétszer megvédte címét. Együtt és külön-külön is sokat tettek a német labdarúgás hírnevéért.
MARADONA, GIORDANO ÉS CARECA
„Nem tudod, mit hagytál ki” – fújta fel valaki festékszóróval a nápolyi temető falára 1987-ben.
Felvonulások, idegenek által közösen elfogyasztott tészták és igazi koporsókkal és gyászjelentésekkel eljátszott temetések – ezek a jelenetek játszódtak az utcákon, miután a Napoli először megszerezte az olasz bajnoki címet a Juventustól.
Ekkor érkezett a brazil csatár, Careca Sao Paulóból. Hírneve megelőzte őt: tudták, hogy gyors, erős, és mindig ott van, ahol lennie kell. Épp a megfelelő időben érkezett a partiba.
A 26 éves sztárjátékos hiányzott ahhoz, hogy a „Ma-Gi-Ca” összeálljon. Az egyik oldalon volt Bruno Giordano, a robbanékony, kétlábas, akire az életed is rá mernéd bízni. A másikon Diego Maradona, a félisten, aki 1984-ben érkezett a Barcelonából, és a mennybe vitte a nápolyiakat. A Serie A-gólok valóságos valutaként működtek.
Bár a védelmek betonfalként álltak, Maradona 15 találatot szerzett az 1987–88-as idényben, Careca 13-at, Giordano nyolcat. A Napoli még karácsonykor is veretlen maradt, köszönhetően annak, hogy Careca és Giordano mindig ott volt, ahová Maradona passzolt, de bármikor készségesen hagyták érvényesülni a mestert. Úgy tűnt, mintha az egész koreográfia az argentin sztár sugallata szerint állna össze.
Végül öt meccsel a vége előtt a Napoli markából kicsusszant a diadal. A Juventus 3–1-es győzelemmel állt bosszút a nápolyiakon, majd a Milan és a Fiorentina elleni vereség következett, végül a Sampdoria elleni kétségbeesett és sikertelen küzdelem jelentette a Milan bajnoki győzelmét. A show ezzel véget is ért: a 32 éves Giordano az Ascolinál folytatta.
UEFA-kupa-diadal és újabb bajnoki győzelem következett 1989-ben és 1990-ben, de ez már csak Maradona hírnevét növelte. A Ma-Gi-Ca nápolyi legendává, egy rövidke, mámoros tündérmesévé vált.
Még Silvio Berlusconit sem hagyta hidegen a dolog. „Le akarta igazolni Maradonát a Milanba – mondta Careca az FFT-nek. – Végül engem sem vitt el.” Pedig Berlusconi választási lehetőséget is ajánlott: Lamborghini, Ferrari vagy Rolls-Royce. Egy rövid időre a Napolinak mindhárom megvolt.
ROONEY, RONALDO ÉS TÉVEZ
Általában a védelem bástyái és a középpálya kulcsemberei tartanak tükröt a kispad felé, a Manchester United 2008-as BL-győztes támadótriója azonban példátlan módon reflektált a vezetőedzői munkára.
José Mourinho egy mély gyökerű brit szokással szakított: ő volt az első vezetőedző a Premier League-ben, aki 4–3–3-as felállással szerzett bajnoki címet. Arsene Wenger csak Thierry Henryt tette előre az európai kupákban, miközben Rafa Benítez a Steven Gerrard és Xabi Alonso alkotta középpályát Momo Sissokóval egészítette ki. Azt beszélték, hogy ez még Sir Alex Fergusonnak is sok lett volna.
Carlos Queiroz taktikai érzékére támaszkodva Fergie a kegyetlen csatársor köré építette csapatát. Carlos Tévez a West Hamből érkezett, Cristiano Ronaldo a széleken brillírozott, Wayne Rooney pedig sajátos lendületével és meglátásaival egységbe fogta a gépezetet.
Az aszimmetrikus 4–4–2-es felállásban Ronaldo összesen 42-szer volt eredményes a 2007–08-as idényben, Tévez 19-et, Rooney 18-at könyvelt el. Mindhárman valamilyen módon hasonlóak voltak edzőjükhöz: makacs, ravasz és ha kellett, vad játékosok voltak.
Lehet, hogy Mourinho forradalmasította az angol labdarúgást, de forradalmát ezek a fiúk határozták meg.
PUSKÁS, GENTO ÉS DI STÉFANO
„Gólt lőni olyan, mint szeretkezni – mondta egyszer Alfredo Di Stéfano. – Mindenki csinálja, de úgy senki sem tudja, mint én.”
Voltak szurkolók, akik alig vették észre, hogy a csatár körül mások is vannak. Akkoriban a Real Madrid csak kísérőzenekarként szolgált, amiben kedvére szólózhatott a labdarúgás Elvis Presley-je, a Szőke nyíl, Di Stéfano, az ’50-es évek talizmánja. Azonban 1958-ban új szupersztár érkezett a csapatba. A 31 éves Puskás Ferenc a legkiemelkedőbb játékosok egyike volt Magyarországon, az 1956-os forradalom kitörése előtt. A Száguldó Őrnagyot emigrációja miatt két évre eltiltották, ennek letelte után elölről kezdte az építkezést.
Madridban otthonra leltek és bizonyíthattak a hozzá hasonló tehetségek, a nagyszerű francia játékos, Raymond Kopa is itt folytatta, bár a klub multinacionális szemlélete aligha tetszett Franco diktátornak.
Puskás mindvégig tisztában volt vele, hogy a Real Madrid Di Stéfano fellegvára. Első La Liga-idényének végén, amely során a két csatár pont ugyanannyi gólt szerzett, Puskás megforgatta a Sevilla kapusát, majd ahelyett, hogy az üres kapuba gurította volna labdát, csapattársának passzolta azt. Paco Gentóval kiegészülve a halálos párosból dicső trió vált. Gento a bal szélről nagyszerű érzékkel és remek ritmusban segítette a támadásokat.
A hármasnak köszönheti a Real Madrid az 1959-es BEK-győzelmet. Luis Carniglia vezetőedző az állásával fizetett azért, hogy kihagyta Puskást a keretből, hiába győzött csapata 2:0-ra a Reims ellen. Egy évvel később visszakapta munkáját, és 7:3-as vereséget mért az Eintracht Frankfurtra. Puskás négy, Di Stéfano három gólt szerzett a találkozón, amit a fiatal Alex Ferguson is nézett.
„A legjobb csapat, amit valaha láttam” – mondta. De semmi sem tart örökké.
„GÓLT LŐNI ÉS SZERETKEZNI MINDENKI TUD, DE SENKI SEM CSINÁLJA ÚGY, MINT ÉN”
Az ötszörös BEK-győztes csapat végül elveszítette a trófeát a következő évben, és bár Di Stéfano, Gento és Puskás kezdőjátékos volt az 1962-es és 1964-es elvesztett döntőkben, sőt, az előbbiben Puskás mesterhármast szerzett az első félidőben, a trió csillaga leáldozóban volt.
Di Stéfano a Madrid szíve és lelke volt, de csapattársai ugyanolyan látványosan játszottak, mint ő. Puskás öt góljának köszönhetően 1966-ban ismét eljutottak a BEK-döntőig, de az akkor 39 éves játékos nem kapott helyet a kezdőcsapatban. Gento irányításával viszont legyőzték a Partizant, így ő lett az egyetlen futballista, aki hat BEK-győzelemmel büszkélkedhet.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)
