A Brexit hatása a futballra nézve

A helyszín egy nagy, mégis fülledt tárgyalóterem. Az íróasztal egyik oldalán az angol szövetség tagjainak egy csoportja ül, félelmet sugárzó elegáns öltönyben. Ők engedélyezhetik egy külföldi játékosnak, hogy munkavállalási engedélyt kapjon a kormánytól. Az asztal másik oldalán foglal helyet a másik fél, egy Premier League-klub, amely engedélyt szeretne kapni az egyik fiatal, leendő igazolásnak. És a termen kívül ott egy alternatív valóság, amelyben Nagy-Britannia már évekkel ezelőtt kilépett az Európai Unió­ból. 2015-öt írunk.

„Szóval, ez a játékos francia, ugye? Pályára lépett a francia válogatott tétmeccseinek negyvenöt százalékán az elmúlt két évben?”
„Hát, nem egészen.”
„Akkor mennyin játszott?”
„Hozzávetőlegesen egyen sem.”
„Értem. Játszott a Bajnokok Ligájában?”
„Nem, az előző volt az első szezonja a hazai élvonalban.”
„Rendben. Ebben az esetben nem adhatjuk ki Önöknek a belügyminisztérium pontozásos rendszerének kettes szintű kormánytestületi hozzájárulását, vásároljanak valaki mást.”
„De…”
„Könnyen talál egy brit középpályást, aki legalább ilyen jó. Egyáltalán, ki ez a srác? Senki sem hallott még… hogy is hívják… N’Golo Kantéról.”

És a Brexit után ez a jelenet akár általánossá válhat a való világban is.

Igaz, a valóság ennél sokkal kevésbé drámai, biztosan nem lesznek hasonló helyzetek és fülledt tárgyalótermek. Senki sem tudja biztosan, munkavállalás terén milyen következményei lesznek Nagy-Britannia kilépésének az EU-ból, például hogy az Európai Gazdasági Térségen (EGT, erről bővebben később) kívülről érkező játékosok számára ugyanolyan marad-e, mint eddig. Kanténak csak fellebbezés után sikerült volna belépnie az országba.

Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy az Év Játékosává választott Kanté a Brexit törvényeinek értelmében annak idején csatlakozhatott volna a Leicester Cityhez. Az előző díjazottnak, a francia másodosztályból érkezett Rijad Mahreznek például esélye sem lett volna. És mi a helyzet Kanté csapattársaival a Chelsea-nél? Búcsút kellene inteni Marcos Alonsónak, César Azpilicuetának és másoknak is.

A FourFourTwo utánajárt, hogy a Brexit következményei meddig nyúlhatnak a futballban. A félelmek uralta viták ugyan megállíthatják a külföldi sztárok áramlását a Premier League-be, de ez csak az egyik létező forgatókönyv. Komplett edzői stáb felvétele válhat rémálommá, vagy egy pénzügyi válság akár bedönthet egy jól jövedelmező televíziós szerződést. Arra is van esély, hogy Anglia újra középbajnoksággá válik. Bármi lehetséges.

A Brexitnek szinte végtelen számú lehetséges megvalósulási formája van. A legnagyobb változások egy „kemény Brexit” esetén jöhetnek a kereskedelem és a bevándorlás területén. Ezt az áskálódás, a rémület és a véres terror keveréke sugalmazhatja.

Az Egyesült Királyságot jelenleg kötik az EU törvényei, amelyek lehetővé teszik a munkavállalók szabad mozgását, amiért Nigel Farage valószínűleg minden reggel izzadtságban úszva ébred. Ez megváltozhat, ha Theresa May miniszterelnök (alul) korlátozza az EU felől Nagy-Britanniába irányuló szabad mozgást. Sokan azt jósolják, hogy az Egyesült Királysággal határos harminc másik EGT-ország (minden EU-ország, valamint Norvégia, Izland és Liechtenstein) játékosainak munkavállalás területén ugyanolyan követelményeknek kell majd megfelelniük, mint bárki másnak.

És ezek a követelmények kemények. Ha mondjuk holnap minden, az angol bajnokságban játszó EU-játékos munkavállalási engedélyért folyamodna, 70 százalékuk nem kapná meg. Azért ne essünk pánikba: senkit sem kényszerítenek arra, hogy elhagyja az országot. De ha ezt vesszük alapul a jövő átigazolásai számára, 164 külföldi játékosból 121-et máris elveszítünk. És ha szétnézünk egy szinttel lejjebb, a Championshipben, ott azt látjuk, hogy 161-ból már csak hárman felelnek meg a követelményeknek: két ír játékos és a Reading román szélsője, Adrian Popa.

És miért? Mert az angol szövetség 2015-ben szigorított a nem EGT-országból érkezőket érintő szabályokon, és mielőtt a belügy­minisztérium jóváhagyná a munkaengedélyt, megnézik, az elmúlt két idényben hol volt a játékos országa az aktuális FIFA-rangsorban, ami aztán híresen minőségi mutató.

Ha a futballista az első tíz ország valamelyikéből jön, elég, ha a válogatott meccsek harminc százalékán pályára lépett. Ha az EU-futballisták is hasonló szabályozás alá esnének, ez máris kizárná például Leroy Sané, Juan Mata, Emre Can és sok más ilyen kaliberű játékos szerződtetését. Aki alacsonyabban rangsorolt országból jön, annak több válogatott meccset kell játszania: a 11 és 20 közé esőknek a mérkőzések 45 százalékát, amin máris megbukna Martin Olsson, a Swansea védője, aki a csak 34. Svédország meccseinek mindössze 73.3%-án játszott, a határ pedig 75 százalék. A matematika kemény világ.

Maria Patsalos, a Mishcon de Reya londoni ügyvédi iroda munkatársa futballkluboknak is ad tanácsokat a bevándorlási törvénnyel kapcsolatban. Ő is megerősíti, hogy az angol szövetség szabályai szigorúak. „Ha egy válogatott kiesik egy tornáról, a következő nap új besorolásba eshet, a játékos előtt pedig máris akadályok tornyosulnak. Gyakran éjfélig kell dolgoznunk azért, hogy a kérelmeket engedélyezzék.”

A fellebbezési folyamat sem egyszerű. Mielőtt a szabály megváltozott volna, a fellebbezések 79 százaléka sikeres volt, Greg Dyke egykori elnök panaszkodott is, hogy „teljesen szubjektív bizonyítékoknak adunk hitelt”. Patsalos szerint ezt a „szemfényvesztést” ma pontrendszer helyettesíti: akinek különösen magas az átigazolási díja és a bére, az több pontot kap. Ez a Brexit után elméletileg azt is jelenthetné, hogy egy EU-játékost csak azért túláraznak és túlfizetnek, hogy biztosan megkapja a munkavállalási engedélyt.

A brit klubok jelenleg igazolhatnak tizenhat és tizenhét éves játékosokat is az EU szabad munkaerő-áramlása címén – csak három példa: Cesc Fábregas, Paul Pogba (alul) és Héctor Bellerín (jobbra), de a Brexit ezt is megszüntetheti.

„Mi történik az elveszett juniorkorú játékosokkal?” – teszi fel a szónoki kérdést Patsalos. Vagy újabb két évet kell várniuk, vagy aláírnak máshová. 2019. március 29-e a brit futball számára az Ítélet Napja lehet. Vajon a klubok a januári átigazolási időszakban bevásárolnak-e még utoljára EU-játékosokból?

„Nem lennék meglepve, ha az elkövetkező tizennyolc hónapban sokkal hosszabb szerződéseket kötnének az új játékosokkal – mondja Frank Dunne, a SportBusiness Group vezető újságírója.

– Bespájzolhatják őket azon az alapon, hogy ha már egyszer megvannak, nehezebb lesz megszabadulni tőlük.”

Daniel Geey, a média és a sportklubok kapcsolatával foglalkozó Sheridans ügyvédi iroda munkatársa egyetért azzal, hogy ez megtörténhet, de hozzáteszi: „Ha egy klub hosszú távon befektet egy EU-játékosba, megvan a veszélye annak is, hogy leértékelődik, mert egy befektetés értéke mindkét irányban változhat”.

Dunne elmondta az FFT-nek, hogy szerinte „az angol élvonalbeli klubok nagyon félnek, és igazuk is van.” Mennyire fog csorbát szenvedni a Premier League-ről kialakított kép, ha kevesebb elitjátékosa lesz? Az marad-e, aminek David Gold, a West Ham United társtulajdonosa tavaly nevezte: a legjobb bajnokság, amit a világ valaha látott?

„A tapintható minőségromlásnak hatása is van, de a folyamat nagyon lassú lesz – magyarázza Dunne. – A Premier League mint márka annyira erős, hogy három, hat vagy akár kilenc évbe is beletelhet, amíg csökken a közvetítései jogainak az értéke. A klubok továbbra is meg tudják szerezni Európa legjobb játékosait, és továbbra is vonzó célpontok maradnak. A legnagyobb tisztelettel sem hiszem, hogy például Ander Herrera lenne az, aki világszerte népszerűvé teszi és eladja a Manchester Unitedot.”

„A ligának megvan a pontos, de nem kézzel fogható értéke” – mondja Raymond Boyle, a glasgow-i egyetem kommunikációs tanszékének professzora, aki a média és a sport területén végez kutatásokat. – Azt hinnénk, az őrült politika akár le is rombolhatja ezt. De nézzük a teljes képet. Ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból, és kárt okoz saját gazdaságának, az valószínűleg hatással lesz a televíziózásra is, például a Sky-ra vagy a BT-re. Ezek a cégek nemcsak a Premier League pénzügyi hátteréről gondoskodnak, hanem az egész angol futballéról.

Egy rakás gazdasági ágazat nehézségekbe fog ütközni, és a folyamatnak a futball sem tud ellenállni. Az embereknek pénzre van szüksége ahhoz, hogy előfizessenek a közvetítésre, ami valószínűleg egyre drágább lesz, miközben a fizetések csökkennek majd.

A hirdetés lesz az egyik első terület, amelyet a cégek meg fognak vágni a gazdasági visszaesés miatt. A BT új szerződése a Bajnokok Ligája 2018–19-es idényére 1.18 milliárd font, és valahol vissza kell kapniuk ezt az összeget.”

Talán az EU gondoskodhatna arról, hogy ezt rendezze.

„Technikai szempontból egy EU-tól független Nagy-Britannia saját maga hozhatná meg a szabályait – teszi hozzá Boyle. – Ez az EU-tagok esetében könnyítéseket jelenthetne, míg a nem EU-játékosok számára még szigorúbb következményekkel járna.” Patsalos szerint lennie kell átmenetnek a jelenlegi mozgásszabadság és a keményebb szigorítás között.

Tisztességesnek és egyenlőnek a rendszer most sem mondható: a kluboknak még mindig nagyobb díjakat kell fizetniük a fent említett pontrendszer és a meggyengült font miatt. David Gold máris panaszkodott, hogy a Brexit miatt drágábbak lettek a külföldi igazolások, miután a West Ham nem tudta megszerezni Michy Batshuayit, akinek az ára egy hét alatt hárommillió fontot emelkedett, mert a font értéke annyira visszahúzódott, mint egy Mourinho-védelem. De több olyan EU-barát intézkedés is lenne, amely megkönnyítené az angol klubok életét, és amiért különösen hálásak lennének. A Championship-csapatok nagyon megéreznék, ha egy kemény Brexit azt a szabályt hozná, hogy csak válogatott légiósok kaphatnak munkavállalási engedélyt. A híressé vált Moneyball-módszernek megfelelően a londoni klubok egy tucat olcsó európait vásároltak, akik közel állnak a válogatotthoz. Ez a módszer viszont lehetetlen lenne az EU-ban megengedett szabad mozgás nélkül.

„Azok a játékosok, akik nem EGT-ország állampolgárai, a követelményrendszer miatt nem játszanak az alacsonyabb ligákban – mondja Geey. – De ha mindenki ugyanolyan szabályok alá esne, a játékoskeretek is jobban hasonlítanának azokéhoz, akik könnyebben elintézik a játékosoknak a munkavállalást.

De még ha volna is középutas megoldás, ahol a klubok benyújthatják kérelmeiket, nem lenne elég erőforrásuk hozzá. Jelenleg például csak akkor vehetnek spanyol játékost, ha meggyőződtek arról, hogy rendelkezik érvényes spanyol útlevéllel.”

„A KÖVETKEZŐ 18 HÓNAPBAN HOSSZABB SZERZŐDÉSEK JÖHETNEK – HA A JÁTÉKOS MÁR MEGVAN, NEHEZEBB LESZ TŐLE MEGSZABADULNI”

Egy pihepuha Brexit pedig nem fogja arra kényszeríteni a klubokat, hogy brit játékosokat igazoljanak. Geey hozzáteszi: „Az egyik hatás az lesz, hogy a brit játékosok értéke felmegy, mert egyszerűsített módszer hiányában elhúzódó folyamat lesz a külföldi játékosok igazolása.”

 

De jó hír, hogy az alacsonyabb ligák több klubja újra felfedezi majd az utánpótlás-akadémiáját, mert felismeri a hazai játékosokban rejlő lehetőségeket. Miles Jacobson, a Sports Interactive stúdióigazgatója, azaz Mr. Futballmenedzser is úgy gondolja, a Brexit hatással lesz a brit labdarúgásra: még úgy is, ha a képviselőket és a sportszervezeteket tájékoztatják a lehetőségekről, és mint az FFT-nek elmondta, lesznek olyan klubok is, akik felkészülnek a következményekre.

„Néhány kisebb klub lehetőséget lát majd a Brexitben – magyarázza Jacobson. – Mások óvatosabbak vagy figyelmen kívül hagynak mindent, az utóbbiakért aggódom is, de sokan örülni fognak, hogy pár évig a saját osztályukban maradhatnak, míg az utánpótlásba fektetnek, mert idővel a PL-kluboknak egyre több brit játékosra lesz szüksége.

Úgy látom, a fiatal angol futballistákra a szigetországban hosszú ideje nem volt ekkora szükség. Hacsak a Brexit nem lesz nagyon enyhe, és nem biztosít teljes mozgásszabadságot, akkor nem valószínű, hogy a tizenhat-tizenhét éves külföldi fiatalok az országba jöhetnek.”

Jacobson szakvéleménye érdekes módon hatással lehet a Football Manager nevű, népszerű számítógépes játékra is. „Ez a játék mindig is politikamentes volt – magyarázza. – Minden lehetőséget sorra veszünk, a Brexit finom és kemény formáját is, mint ahogy annak a lehetőségét is, hogy semmi sem fog történni. A helyzet nagyon hasonlít a Bajnokok Ligájához, ahol a csapatok engedik a tizenhét éves külföldi játékosok pályára lépését, így a rendszert egyszerűen átültetjük, három fiatalra szűkítve a lehetőségeket, ami bonyolultabbá teszi. Adunk egy kis esélyt annak, hogy a Bosman-szabály teljesen meg fog szűnni, egy kisebbet annak, hogy Skócia független lesz, és egy még kisebbet Észak-­Írország kiválásának. A játék sok százezer lehetőséggel rendelkezik.

Egyesek azt hiszik, hogy ez egyben a politikai álláspontunk is. Pedig dehogy! Csak minden forgatókönyvet számításba veszünk.”

És mégis…

„Nagyszerű játék, amit a Brexit tönkretett! – áll az új kiadás egyik egycsillagos, tehát legalacsonyabb értékelése mellett. „Éppen a harmadik szezon közepén jártam, amikor jött a hír, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból. Itt az idő ünnepelni. Ja, mégsem. Ha ez megtörténik, minden EU-játékosnak munkavállalási engedélyt kell kapnia. Ez számomra megöli a játékot.”

Jacobson csak nevet ezen. „Azt írja, a Brexit remek dolog, de tönkreteszi a játékomat. Nos, szavazott valamire, ami bizony, károkat okozhat a labdarúgásnak, és pontosan ez fog történni a játékban is.

Ha az embereknek nem tetszik, hogy valóságos dolgokat rakunk a játékba, akkor nem kell ezzel játszaniuk. És ezt alaposan felmértük.”

Maria Patsalos szerint a labdarúgók még mindig kivételt képeznek a brit munkavállalási törvények alól. „Sokan ügyeskednek azért, hogy el tudjanak helyezkedni a futballban, a pénzügyi ágazatban, az építőiparban vagy más iparágakban. És ha valóban ügyeskedésről beszélünk, akkor a futball erős helyzetben lesz.”

Jacobson szerint a másik lehetőség, hogy az amerikai törvények mintájára a Football Managerben is teljes mozgásszabadságot biztosítanak.

Ez a megoldás azonban aligha lenne népszerű például egy olyan közegben, ahol katonákkal követelik a futballisták bérét. „A kormány beszélt ugyan a felső kategóriák mentességéről – folytatja Frank Dunne, a SportBusiness Group munkatársa –, de ha a futballisták mentességet kapnak, miközben az orvosok, nővérek és más szakmák nem, az politikai szempontból mindenkinek kellemetlen lenne.” Ráadásul mindez nem is olyan egyszerű. Még ha az angol szövetség hozzá is járulna a munkaengedélyek kiadásához, egy hatalmas elefánttal kellene egy nagy, mégis fülledt tárgyalóteremben együtt tartózkodnia: a szó szoros értelmében az egész klubbal.

A szövetség ugyanis nemcsak a játékosok munkavállalását intézi, hanem az edzőkét (ha a FIFA-rangsor első ötven országából valamelyikben voltak már szövetségi kapitányok, vagy dolgoztak valamilyen top­ligában), segédedzőkét, és sportigazgatókét is, bár valahol azért meg kell húzniuk a határt. „Nemcsak a játékosokat kellene kivizsgálni – mondja Dunne –, hanem az egész technikai személyzetet. És ha felvesznek egy kiemelkedő külföldi edzőt, az hozza a stábját is.” Dunne példaként Antonio Contét említi, aki a Chelsea-hez hét olaszt hozott magával.

Owen Jones, a Sheridans gazdasági bevándorlási területének vezetője így fogalmazott az FFT-nek: „A fizioterapeuták, adatelemzők és egyéb munkák esetében a Brexitnek ugyancsak jelentős hatása lesz. Hacsak nem fizet rengeteget, a klubnak bizonyítania kell, hogy meghirdették az üres álláshelyet, de nem tudtak megfelelően képzett brit állampolgárokat alkalmazni.

Ez nem lesz könnyű, ha sok olyan brit állampolgár van, aki megfelelő képzettséggel rendelkezik, és a labdarúgásban szeretne dolgozni. Nincs olyan fellebbezési folyamat, ahol egy klub sikeresen érvelhet azzal, hogy egy tengerentúli elemző jobban képzett. A rendszerben nincs helye szubjektív érvelésnek.”

A kluboknak valószínűleg módosítaniuk kell a felvételi szabályzatukat, amíg a szövetségnek vannak előírásai a teljesítményért felelős edzőkre, akik lehetnek fizioterapeuták és edzők is.

És még mindig van egy kérdés, amiért a Brexit veszélyezteti a labdarúgást. Az angol szövetség és a Premier League is keményen lobbizik a kormánynál, de nem biztos, hogy ugyanazért.

„Ki tárgyal az angol futball nevében? – teszi fel a kérdést Dunne. – Ezen a ponton a Premier League és a szövetség érdekei szögesen ellentétesek egymással. Az utóbbi lehetőséget lát benne, mert több angol játékost jelenthet. Pusztán kereskedelmi értelemben azonban a Premier League többet ér a gazdaságnak.”

Geey hozzáteszi: „A szövetségben alapból benne van az a sürgetés, hogy növelje az angol játékosok számát – és ha már nem tartozik az EU-törvények hatálya alá, akkor semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy előírja egy FA-kupameccsen, hogy öt vagy hat angol legyen a csapatban –, de a Premier League biztosan keményen visszavágna, ha nemzeti alapon akarnának kvótákat bevezeti.”

És ne felejtsük el, a kormánynak bőven van más dolga is. „Néha csodálkozom, hogy a labdarúgás nem az első helyen áll mindenki fontossági listáján – viccelődik Geey. Ezzel Raymond Boyle is egyetért. – Aki a mezőgazdaságban, az olajiparban vagy a gyógyszeriparban dolgozik, nyilván mást tart fontosnak. A nézőpont pedig manapság olyasmi, amire a futballnak nem árt figyelnie.”

A Brexit számtalan lehetőséget kínál, de senki sem tudja pontosan, mit tesz majd a futballal, és Dunne nem akar vészmadár lenni, amikor elárulja, arra számít, hogy „a Premier League nagyon rosszul fog járni, hacsak a kormány ebben az ügyben nem folytat rendkívüli tárgyalásokat”.

De bármi is történik, semmi sem fog megoldódni rövid idő alatt. Az Economist írta áprilisban: „Theresa May elfogadja, hogy az EU-val való kereskedésbe erővel nem lehet beavatkozni, míg Nagy-Britannia ki nem lép a szövetségből. Ez azt jelenti, hogy valami áthidaló megoldásra lesz szükség, ami talán két-három évig is eltart, amíg Mrs. May el nem intézi, hogy Nagy-Britannia el tudja fogadni az egységes piac szabályait, többek között az uniós munkavállalók szabad mozgását.”

Patsalos úgy fogalmaz a FourFourtTwo-nak, hogy bár ellenzi a Brexitet, „évtizedek óta ez a bevándorlás történetének legizgalmasabb időszaka. Bármi lehetséges”. Ez valóban izgalmas, de kicsit ijesztő is.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júliusi lapszámában.)