A Barcelona aranygenerációja

Szöveg Andrew Murray Fordítás Gerendai Márk

Ezerkilencszázhetvenhat június 4-én, péntek este fél nyolckor a Sex Pistols megváltoztatta a világot. A manchesteri Free Trade Hallban Johnny Rotten punkzenekara akkora hatást gyakorolt a közönségre, hogy az később a Joy Division, a New Order, a Buzzcocks, The Fall, The Smiths és a Simply Red zenekarok létrejöttéhez vezetett.

Teljes könyvek születtek erről a manchesteri zenetörténelmi éjszakáról, a rajongók a mai napig versengenek, hogy felidézzék a koncert legapróbb részleteit, és egyre gyakrabban hallani embereket bármire megesküdni, hogy ők akkor bizony jelen voltak az eseményen.

A rocktörténelmi pillanatnak a labdarúgásban is megvan a párja. Egyre többen igyekeznek bizonygatni, hogy tanúi voltak, ahogy a Barcelona ificsapata, a Cadete A lesöpörte az összes ellenfelét a pályáról, és veretlenül nyerte meg a katalán és a spanyol U15-ös bajnokságot, akárcsak a Copa Catalunyát a 2002–03-as idényben. Ezrek állítják: látták játszani minden idők legjobb ificsapatát abban a bizonyos évben.

Felejtsd el Xavit vagy Andrés Iniestát, sőt ne gondolj a Manchester United ’92-es csapatára sem. Csak három név álljon itt a ’87-es születésű játékosok közül: Gerard Piqué, Cesc Fábregas és Lionel Messi.

1997-ben, egy napos szombat délutánon a Barcelona korábbi alelnöke, Amador Bernabéu tűnt fel a klub által rendezett nyílt napon, ahol ifjú tehetségekre vadásztak. Kézen fogva vitte magával kilencéves, szőke unokáját. „Ő itt Gerard – mondta régi barátjának, Albert Benaigesnek, az akadémia későbbi elnökének. – Mondd el őszintén, hogy mit gondolsz róla.” Két óra múlva Benaiges ezzel a válasszal fordult Bernabéuhoz: „Ez a gyerek egy gép”.

Gerard Piqué előtt volt egy másik, a tehetségét már korán megvillantó srác, aki a csendes Arenys de Mar városkában lakott, és a helyi csapatban, a Mataróban focizott. A Barcelona elleni meccseken az edzője nem engedte őt játszani attól tartva, hogy a Barcelona játékosfigyelői rögtön lecsapnának rá. Az ő neve Francesc Fábregas Soler volt, és az edzője minden igyekezete ellenére nem lehetett sokáig titokban tartani a tehetségét.

2000 decemberében a ’87-esek aranygenerációja kiegészült az utolsó, hiányzó résszel. „Én, Charly Rexach – írta az egykori csatár egy szalvéta hátuljára, miután öt percig nézte egy vézna argentin srác próbajátékát – a Barcelonánál betöltött tisztségemnél fogva és a szándékom ellen szóló tények ismeretében a leghatározottabban kérem Lionel Messi leigazolását, ha a körülmények ezt megengedik.”

Az argentin Rosariótól megszerzett Messi bokaproblémákkal, a csapat pedig a játékos papírjainak tisztázásával küzdött. Az akadémián evett és edzett a társaival, de a vidékiekkel ellentétben nem lakott ott, hanem apjával, Jorgéval élt a Camp Nou közelében bérelt lakásban.

„Azt gondoltuk róla, hogy néma” – emlékezett vissza Fábregas. „Aztán minden kétségünk szertefoszlott, amikor a labdához ért” – szólt közbe Piqué, akit Messi a mai napig csak főnöknek hív, mert gyakran az ő irányítása alatt történtek a dolgok a pályán.

Messi fokozatosan kibontakozott, első tornájára, a 2002-es olaszországi Maestrelli bajnokságra már teljesen beilleszkedett. Szokás volt ekkoriban megtréfálni a csapat legújabb tagját, ezért Fábregas, Piqué, Marc Valiente és Víctor Vázquez gonosz ugratást eszeltek ki. „Amikor megérkeztünk a szállodába, Messi felvitte a PlayStationt a szobába, amivel legtöbbször Cesc társaságában játszott – emlékszik Vázquez, a középcsatár, aki Messi után a második legkreatívabb csapattag volt. – Piqué kitalálta, hogy kipakol mindent a szobából, mintha csak kiraboltak volna minket. Mi elmentünk vacsorázni, Gerard késve csatlakozott hozzánk. Szó szerint mindent kipakolt a szobából. Eltűnt az ágy, a mezeink, a PlayStation, minden. Miután ettünk, felmentünk a szobába, Cesc és még néhány srác titokban felvette Messi reakcióját. Kővé meredve állt, az arcáról lefagyott a mosoly. Szóhoz sem jutott, csak a fejét fogta. Nagyon félénk srác volt, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Aztán elmondtuk neki, hogy az egészet mi csináltuk. Később már könnyedén beilleszkedett a csapatba.”

Csakugyan, a túra végére (a Barcelona kikapott a döntőben a Parmától), már Messi csinálta a tréfákat. „Ekkorra teljesen megváltozott – mondja az FFT-nek Julio de Dios. – Sokat viccelődött, és azt hiszem, Piqué visszakapta a tréfát. Attól a pillanattól fogva eggyé vált velünk. Olyanok voltunk, mint a testvérek.”

2001–02-ben a Cadete B-ben ígéretes társaság kezdett kibontakozni. Ekkor a Cruyff álomcsapatában az 1991–92-es idényben alkalmazott 3–4–3 felállást követték. „Hatalmas lehetőségek voltak a csapatban – mondja Julio de Dios. – Valiente rendkívül nyugodt védő volt, Toni Calvo jobbszélsőként mindig tudta, hogy hol a helye, Sito Riera jelenleg a lengyel élvonalban játszik, Franck Songo’o született tehetség volt, de a legtechnikásabb mindannyiunk közül Víctor Vázquez volt.”

„Messi, Cesc és Piqué tudott valamit, valami extrát, amit mi nem. Abban az évben a Barcelona az Espanyol Cadete A-ját megelőzve nyerte meg a regionális bajnokságot.” Ez volt az első alkalom, amikor egy ificsapat legyűrte a nála magasabb korosztályú ellenfelet. Sikerük a folytonosságban és kiemelkedő tehetségekben rejlett.
„Annyira biztos alapokon állt a csapat, hogy minden edző ugyanazt a játékot akarta űzni – magyarázza Víctor Vázquez, aki jelenleg Sebastian Giovinco mellett a Toronto csapatát erősíti. – Tizenkét évesen kezdtem Rodolfo Borrell irányítása alatt. Ő, Albert Benaiges és Tito Vilanova irányítottak mindent. Ez hatalmas könnyebbséget jelent, mert évről évre ugyanazt az elvet képviselik és ugyanazt az elvárást támasztják feléd, így pontosan tudod, hogy mit kell tenned.”

Vilanova, a Barcelona bajnoki győztes menedzsere a 2012–13-as idényben, tragikus hirtelenséggel, rákban halt meg 2014-ben. Neki köszönheti a csapat a zsigerekben gyökerező nyerni akarást, amit annak ellenére is el tudott ültetni a ’87-es generáció tagjaiban, hogy könnyedén gyűrték le szinte bármelyik ellenfelüket.

„Ketten azon versenyeztünk, hogy melyikünk tud több gólt lőni az egyes mérkőzéseken”

„Emlékszem egy meccsre, ahol három perccel a kezdőrúgás után már három nullára vezettünk. Hallottam, ahogy Vilanova megjegyezte, hogy ez szinte matematikailag lehetetlen. Aztán azon tűnődtek, hogy mit lehet mondani a játékosoknak a félidőben, ha már nyolc nullára vezetnek.”

Az egyéni fejlődés volt a további siker záloga. A magas, atletikus és kiváló technikájú Piqué olyan védő volt, akihez hasonlót nagyon ritkán tudott kinevelni a csapat. Egy baj volt csak: a levegőben gyalázatos volt. A gordiuszi csomót azzal vágták el, hogy Gerardnak ritkán kellett fejelnie, és szinte sohasem kellett védekeznie. A 2001–02-es Cadete B idényben Piqué személyre szabott edzéstervet kapott, aminek kiemelt eleme volt a fejelés minden mozzanatának gyakorlása a futástól a felugráson át az ellenfél képezte akadályok legyőzéséig. Az edzés­program eredményeként Piqué a levegőben is annyira veszélyessé vált, mint amennyire a földön volt.

„Tudtuk, hogy mit várnak tőlünk – mondja Víctor Vázquez középpályás az FFT-nek. – Sohasem pihentünk, mert a végső cél az volt, hogy bekerüljünk az első csapatba. A meccsnap volt a legjobb időszak a héten, mert akkor kiállhattunk olyan emberek ellen, akiket nem ismertünk, és megmutathattuk, hogy mit tudunk.” Ehhez pedig olykor fel kellett áldozni a tanulást is.

„Nem akarok hazudni: a tanulás volt az utolsó, amit bármelyikünk is akart – mondja Julio de Dios, mielőtt felfedné, hogy Cesc Fábregas volt a legstréberebb, aki mindent megtanult. – Normális jegyeket kellett szereznünk az iskolában, különben nem engedtek minket játszani a szombat délelőtti meccseken.”

Mire a ’87-es generáció az Alex García vezette Cadete A-ba léphetett a 2002–03-as idényben, a siker magjai már el voltak vetve. „Csak az volt a kérdés, hogy hány gólt tudunk szerezni, nem pedig az, hogy nyerünk-e – mondja Víctor Vázquez. – Voltak meccsek, amiket tíz vagy tizenöt nullára nyertünk meg. Messi és én folyton versenyeztünk, melyikünk tud több gólt lőni ugyanazon a mérkőzésen. Piqué és Cesc szintén ugyanígy versenyeztek egymással. Ez volt önmagunk motiválásának a legjobb módja.

Veretlenül fejezték be a katalán bajnokságot. Oriol Palencia védő szerint volt olyan meccs, amit 22–0-ra nyertek meg, Fábregas 32–0-ra is emlékszik. Végső soron ez a csapat olyan barátokból állt, akik együtt harcoltak, együtt játszottak, együtt éltek társasági életet. Az esti edzések után nyolckor vacsoráztak, majd két óra szabadidejük volt mindennap. Ilyenkor általában PlayStation-bajnokságokat rendeztek. Hétvégenként, ha több idejük volt, teljesen rátapadtak a képernyőre. „Fábregas nagyon jó volt, de Piqué is ügyesen játszott – emlékszik Julio de Dios. – Messi viszont rettenetes volt. Persze idővel egy kicsit belerázódott, de az elején nagyon béna volt. Amilyen jó volt a pályán, annyira szerencsétlen volt a PlayStationnel.”

Vajon a pályán kívül együtt töltött idő segített abban, hogy igazi csapattá váljanak? „Természetesen igen – folytatja Julio de Dios. – Én Andalúziából származom, Cesc gyakran meghívott magukhoz hétvégére. A csapat szegényebb lett volna, ha csak katalánok játszanak benne. Mindig hálás leszek neki és az apjának, hogy olyan szívesen láttak maguknál.”

Messivel, aki az egész idényt végigjátszva 40 gólt szerzett, a srácok kiérdemelték a Las Ansias becenevet, mivel mindenki arra vágyott, hogy olyan legyen, mint ők. „Különleges csapat volt, amelynek minden tagja a győzelemre született – mondja Alex García edző, aki jelenleg is a klubnál dolgozik. – Ezt a generációt sohasem lehet megismételni. Elképzelhetetlen tehetségek és különleges játékosok csapata, akik tizenegy éves koruk óta együtt fociztak. Tehetségek hada sorakozott fel a pályán.”

Az idény során volt egy mérkőzés, ami hírhedté vált: Az Espanyol elleni Copa Catalunya-döntő, amit 2003. május 4-én játszottak. Azóta a „maszkos meccs” néven maradt meg az emberek emlékezetében. Egy héttel az összecsapás előtt Messiék csapata megnyerte a katalán bajnokságot, az ellenfél szintén az Espanyol volt, de a meccs nem ment zökkenőmentesen. A rivális csapat egyik játékosa ugyanis eltörte Messi arccsontját, akit az orvos csak úgy engedett játszani az egy héttel későbbi meccsen, ha az ifjú focista egy védőmaszkot visel. Öt perccel a kezdőrúgás után Messi odasétált középpályás csapattársához, Julio de Dioshoz, és közölte, hogy leveszi a maszkot akkor is, ha ezzel sokat kockáztat, mert nem tud benne játszani. Messi tényleg le is vette a maszkot, amit egy alkalmas pillanatban kidobott a kispadra az egyik csapattársának. „Ne izgulj, főnök – mondta az edzőnek –, nem lesz semmi baj.” Pedig nem sokon múlt, hogy legyen.

„Messi, Cesc és Piqué tudott valamit, amit mi, többiek nem”

Messi belőtte második gólját is egy csodálatos szóló után, amiben a három védő sehogy sem tudta megfogni őt, így az eredmény 3–0 lett a félidőben. Messit lecserélték, végül a kemény összecsapásokkal tűzdelt mérkőzés 4–1-es győzelemmel fejeződött be. García így emlékezett: „Ekkor jöttem rá, hogy Messi nemcsak játékként, hanem közös erőfeszítésként is érti a labdarúgás lényegét. Azon a napon megmutatta, hogy bármire hajlandó a győzelemért.”

Ez a Copa Catalunya-döntő más szempontból is nevezetes eseménynek számít: ez volt az utolsó alkalom ugyanis, hogy Piqué, Messi és Fábregas együtt játszottak egészen addig, amíg az utóbbi 2011-ben nem igazolt az Arsenaltól a Barcelonába. Hat héttel később a Barcelona legendás Cadete A csapata megverte a Bilbaót 2–1-re. A meccs emberének Fábregast választották, Messi viszont hiányzott. És a dicsőséges időszak hamarosan véget ért.

Fábregas már tudta, hogy ez volt az utolsó meccse a csapattal, mert az Arsenal várja őt. Xavi és Andrés Iniesta megcélozták a Barcelona első csapatát, és nem haragudtak barátjukra, mert tudták, hogy Arséne Wenger ajánlatát, amely szerint Fábregas rögtön az első csapattal edzhet majd, nem lehetett visszautasítani. Piqué a Barcelona tudta nélkül tárgyalt a Manchester Uniteddal, ahonnan megkapta élete első profi szerződését.

Messi szintén úton volt, jóllehet házon belül. Négy különböző csapatban, a Juvenil B, Juvenil A, Barcelona C és a Barcelona B-ben játszott, mielőtt José Mourinho Portója ellen bemutatkozhatott az első csapatban. Ezzel az előrehozott debütálással kívánta elkerülni a klub, hogy Messi türelmetlenkedni kezdjen.

„Én maradtam, és őriztem az álmot, hogy a csapatunk olyan messzire juthat, amennyire csak lehet – mondja Vázquez. – Reméltem, hogy egy napon ismét a csodálatos Leo mellett játszhatok az első csapatban. Persze számomra egy kicsivel tovább tartott bejutni, de sikerült, amire nagyon büszke vagyok.”

Tizenöt év telt el, amióta a ’87-es generáció elkezdett történelmet írni. Ezalatt az idő alatt a Barcelona akadémiája is csodálatosan megújult. Fábregas élete legszebb időszakaként emlékszik vissza arra az időre, és ezzel nincs egyedül. „Nagyszerű emlékeim vannak, amiket sohasem fogok elfelejteni – mondja Julio de Dios. – A világ legjobb játékosaival játszhattam együtt. Ezt nem sokan mondhatják el magukról, ugye?

Mostanában már kicsit nehézkesebb találkoznunk, de amikor csak összejön, úgy érezzük magunkat, mintha ismét gyerekek lennénk. A Cadete A-ban átélt időszak mindenkinek más miatt kiemelkedő élmény. Büszkék arra, amit elértek, hogy történelmet írtak, hogy örökséget hagytak maguk után, vagy csak egyszerűen arra büszkék, hogy a világ legjobbjaival kötöttek barátságot.”

„Az első csapatban játszottam, és a világ egyik legjobbjával, Lionel Messivel lőttem a gólokat. Bárhová is megyek, a Barcelonát mindig a szívembe zárva viszem” – összegzi Víctor Vázquez.

Kevesen látták a Sex Pistolst 1976-ban, sokkal kevesebben, mint ahányan megesküdnek rá, hogy ott voltak. És kevesen látták a meccset is, amin Messi ledobta a maszkot. Viszont akik látták, azok a bepillantást nyerhettek a jövőbe. „Nagyon hálás vagyok a Barcelonának és a ’87-es generációnak, hogy amit csak a futballról tudok, azt tőlük tanulhattam meg – mondja Julio de Dios. – Egy harmincezres kisvárosból jöttem, és azt gondoltam, hogy tudok játszani. Amikor megérkeztem az akadémiára, akkor rájöttem, hogy mennyit kell még tanulnom, az ott töltött évek alatt pedig felismertem, hogy milyen ember akarok lenni.”

Ez a legjobb örökség, amit egy generáció maga után hagyhat. És ez talán még a Sex Pistolsnak sem sikerült.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júliusi lapszámában.)