Interjú Sean Cole
Watford–Sunderland 0–1
1995. február 21., First Division
„Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Tizennyolc éves koromban azt mondták, nem vagyok alkalmas a profi játékra, ezért a non league-ben is kipróbáltam magam, mielőtt bemutatkoztam volna. Novemberben lettem a Watford játékosa, de csak februárban kaptam lehetőséget. Esős és szeles este volt, nem is volt fű a pályán, csak sár. Csodálatos érzés volt magamra húzni a mezt, és kimenni a Vicarage Road közönsége elé. Egy nullra kikaptunk, de még ez sem ronthatta el az estémet.”
Magyarország–Anglia 1–1
1999. április 28., barátságos találkozó
„Úgy értesültem a válogatott behívóról, hogy éppen a Rocker Beach-en adtam interjút Sunderlandben. Peter Reid azt mondta, tartsam magamnál a telefonom, mert szerinte hívni fognak. Nem hittem neki. Amikor megtudtam a híreket, tíz-tizenöt másodpercen át nem tudtam megszólalni. Akkor még nem is volt annyira rég, hogy a non-league-ben játszottam. Volt egy kis plusz teher rajtam és Michael Gray-en, mivel a First Divisionben szerepeltünk, de ez sem tudott eltántorítani. Kezdő lehettem, amiért örökre hálás leszek Kevin Keegannek. Amikor meghallottam a nemzeti himnuszt, egyszerre voltam büszke, és örültem nagyon. Nem futballoztam tökéletesen, de így is hihetetlen lehetőség volt.”
Newcastle–Sunderland 1–2
1999. augusztus 25., Premier League
„Csak néhány évet töltöttem északkeleten, de ez volt az a mérkőzés, amelytől minden Sunderland-szurkoló beindult. A csapat 1990 óta nem nyert a St James’ Parkban, és azért is esett nagyobb figyelem a meccsre, mert Ruud Gullitra hatalmas teher nehezedett. Alan Shearer és Duncan Ferguson nem játszott aznap, és minden a kedvünk szerint alakult. Hatvan gólt szereztem két idényben a Sunderlandben, de addig a győztes találatig nem éreztem magam klublegendának. Mindenhol pocsolyák voltak a pályán, mégis a legjobban sikerült lövésem volt. Sosem felejtem el.”
Crystal Palace–Watford 1–0
2013. május 27., Championship, rájátszás, döntő
„Januárban lettem a Crystal Palace játékosa, a csapat sokáig vezette a másodosztályt, de aztán megingott, és végül ezen a döntőn keresztül vezetett felfele az út. Aznap mi uraltuk a meccset. Harminckilenc éves voltam, és tudtam, hogy nem lehetek ott végig a pályán, de Ian Holloway a kispadra ültetett, méghozzá okkal: azt akarta, hogy csereként gyakoroljak hatást a mérkőzésre, és szerezzek gólt. Így is tettem. Az utolsó utáni percekben kiharcoltunk egy tizenegyest, és éreztem, hogy ez az én pillanatom. Útközben hazafelé megálltunk, hogy vegyünk még sört, mert a mienk elfogyott. Holloway London egyik durva részén a trófeával szaladgált fel és alá a boltig. Elég bizarr volt.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)
