Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A főváros IX. kerületében található Haller téren számtalan kiváló futballista sajátította el a játék mesterfogásait, köztük Szőke István is, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar válogatott kijutott az 1972-es Európa-bajnokságra, amely 44 éven át a legutóbbi részvételünket jelentette a kontinenstornán: a Románia elleni negyeddöntő (akkor még csak négycsapatos volt az Eb) sorsdöntő harmadik meccsén a 87. percben szerzett góljával nyertünk 2–1-re Belgrádban.
Szőke gyermekkorában az 1950-es évek derekán a Haller téren csak úgy nyüzsgött a kölyökhad a labda bűvöletében. „Tizenhat-tizennyolc órát ott voltunk a nyári szünetben, iskolaidőben pedig, amint hazaértünk, már mentünk is – emlékezik a csaknem teljes pályafutását az FTC-ben töltő, 13-szoros válogatott játékos, aki a József utcai Volán Klub tulajdonosaként is ismert. – Hazaérve a szüleim mindig kérdezték, hogy mi a lecke, mondtam, hogy ugyanaz, mint tegnap, és már mentem is focizni. Apámat nem zavarta különösebben, hogy a tanulás rovására ment a játék, ő mindig is futballistát akart belőlem faragni, anyám azért néha kiosztott egy-két nyaklevest, ha rossz jegyeket hoztam, de hát egyrészt nem doktor akartam én lenni, másrészt tudta ő is, hogy elrendeltetett a sorsom. Már a terhesség alatt annyit rugdostam, hogy mondták is a szomszédok anyámnak: ebből a gyerekből futballista lesz.”
Az akkori szlengben Szajrés térként is – gyakran ott cserélt gazdát a lopott holmi – emlegetett Halleren földes-homokos-kavicsos talaj volt, helyenként kőkeményre döngölődve, de hősünket mindig elkerülték a nagyobb sérülések. „Nem voltunk gazdagok, de arra figyeltek a szüleim, hogy jól tápláljanak. Vasárnap ebédre legtöbbször csirkét vett anyám, és miután reggel levágta, a vérét megsütötte nekem tojással, attól olyan erőm volt, hogy nem lehetett megállítani” – ad magyarázatot Szőke, aki nagy kedvenc volt a Haller téren, mert kicsi volt, fürge, és bivalyerőseket lőtt. Nem véletlen, hogy amint 1965-ben bekerült a Fradi felnőtt csapatába, azonnal ő végezte el a szabadrúgásokat, pedig volt még ott akkoriban egy Novák Dezső is…
Eleinte persze neki sem volt könnyű a grund sokszor kegyetlennek tűnő világában: az Ernő utca lakója hiába vitt fűzős bőrlabdát a térre, így sem mindig játszhatott. A nagyfiúk elvették tőle, mondván: „örülj, hogy hozhattál nekünk labdát…”. Ha azonban bőrfoci és terület nem is jutott, a rongylabda és a járdaszegély is megtette. Jó mulatság volt a dekázóverseny is az anyuka harisnyáiból konstruált rongylabdával: mindig meg kellett dönteni az aktuális rekordot, volt, hogy már a lábuk zsibbadt a gyerkőcöknek, de csak nem akart leesni a labda.
Ma pedig azért nem esik le, mert már nincs hová: régóta lakótelep van az egykori grund helyén.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT, tempofradi.hu
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júliusi számában.)
