A „szabályosan kialakított” kelenföldi grund
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát, lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A Ferencváros legendájának, Nyilasi Tibornak az életében két grund is óriási szerepet játszott, és az MLSZ korábbi sportigazgatója, aki jelenleg Dárdai Pál szövetségi kapitány egyik segítője, és akit a Sport Televízió szakkommentátoraként is ismerhetünk, kérésünkre sem tud választ adni arra, a kettő közül melyiket tartja a jelentősebbnek az életében.
„Tizenegy éves koromig a második kerületi Medve utcában játszottunk, aztán Kelenföldre költöztünk, de ott is sikerült megtalálni azt a terepet, ahol csak a szenvedélyünknek, a futballnak hódolhattunk – mondja a FourFourTwo-nak az 1981-ben európai ezüstcipős labdarúgó. – Az utcán fociztunk, mint annyi más gyerek akkoriban, ám számunkra nem a klasszikus két utcakő alkotta a kaput, hanem a Medve utca harminchatos szám előtti két járdasziget, vagyis mi átlósan játszottunk, a járdaszigetek szélei egyben a kapufák is voltak. Manapság már ez elképzelhetetlen lenne a rengeteg autó miatt, de akkoriban, a hatvanas évek elején még alig-alig voltak kocsik, nyugodtan tudtunk órákon át is játszani. Ideális tér volt ez arra, hogy az ember megtanuljon kényszerítőzni, én is ott sajátítottam el ezt a tudományt, a járdaszigetnek passzolva, nem a Bozsik-programban. A három a három elleni szituációk, vagy a három a kettő elleni támadásvezetési gyakorlások is nagyon fejlesztő hatásúak voltak.”
Aztán a család a kelenföldi lakótelepre költözött, ahol viszont már szinte szabályosan kialakított grund várt a szárnyait bontogató fiatal „Nyílra”, az Etele (akkoriban Szakasits) és a Tétényi út kereszteződésénél, alkalmanként több tucat gyerekkel. Itt már több korosztály is képviseltette magát, és meg kellett küzdeni a csapatba kerülésért, mert a hierarchia szigorú volt: biztosan csak az játszhatott, akinek vagy volt labdája, vagy átkozottul jól focizott. Persze a későbbi 70-szeres válogatott Nyilasi hamar kivívta a rangját a tudása révén, de akkor sem esett kétségbe, ha éppen egyik pajtása sem ért rá.
„Ha egyedül voltam, akkor kukáztam – idézi fel a régi emlékeket. – Vagyis a falhoz tettem a szemeteskukát, levettem a fedelét és ledöntöttem a földre, a nyitott szájával felém, és abba próbáltam minél messzebbről betalálni. Ha mellé is ment, visszapattant a falról a labda, és rúghattam újra rögtön. Órákon át csináltam, és kimondottan fontos lenne a mai gyerekeknek is a minél több labdaérintés.”
És amit ma már tanítani kell az akadémiákon, az akkoriban még a gondtalan, önfeledt játék során alakult ki a gyerekekben. „Hétvégenként huszonöt-harminc srác is összegyűlt a téren, óriási meccsek voltak, a legnagyobbak az Etele útiak a Tétényi útiak ellen, a csajok minket néztek, óriási érzés volt! Éjjel-nappal fociztunk, télen-nyáron. Ha besötétedett, átmentünk a Tétényi úti kórház parkolójába, ami ki volt világítva, ott folytattuk, az volt a mi »villanyfényes stadionunk«. Szokásunkká vált, hogy szilveszter éjjelén mindig ott játszottunk, futballal köszöntöttük az új évet.”
A lakótelepen szakértő közönségből sem volt hiány, ott lakott ugyanis Sebes Gusztáv is, az Aranycsapat egykori szövetségi kapitánya, aki kutyasétáltatás közben (vagy annak ürügyén…) rajta tartotta a szemét a tehetséges gyerekeken is.
Ma már vasráccsal körbevett, kialakított játszótér van az Etele és a Tétényi út sarkán, és Guszti bácsinak, ha még élne, nem volna könnyű dolga, ha ki akarna nézni magának egy-egy istenáldotta tehetséget. A Medve utcai járdaszigetek pedig pont úgy néznek ki, mint ötven évvel ezelőtt – ám az autók vették át az uralmat, a futball utolsó Robinsonjainak más szigeteket kell keresniük.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. decemberi számában.)
