Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodbár Zalán Fotó Mravik Gusztáv
Bizony, Dorogról nem csupán az Aranycsapat két legendája, a bányászvárosban születő és annak csapatában négy évet játszó Grosics Gyula, illetve a teljes pályafutását a Bányászban töltő Buzánszky Jenő neve kellene, hogy eszünkbe jusson, hanem például Szabó Józsefé is. Akinek a neve persze a Videotonéval kapcsolódott össze, már csak az 1985-ös nagy UEFA-kupa-menetelés révén is. A volt csatár – aki például azon nagy kaland során egymaga ugyanúgy négy góllal terhelte meg a belgrádi Partizan hálóját, mint a szerb csapat néhány hete a Videotonét az Európa-ligában – ugyancsak a Komárom-Esztergom megyei településen született 1956-ban, és amióta csak az eszét tudja, a város határában található Palatinus-tóhoz járt focizni a cimboráival, illetve két bátyjával.
„Csodálatos volt, bárcsak újra átélhetném azokat az éveket – mondja Szabó József lelkesen a FourFourTwo-nak. – Idilli, szinte édeni állapotok uralkodtak: finom, sárga homok volt a tó partján, olyan volt nekünk, mint Riónak a Copacabana. Ha elég sokan összegyűltünk, akkor a parton játszottunk, a fákról törtünk le gallyakat, azokból lettek a kapufák. Ha kevesebben voltunk, akkor beálltunk derékig a vízbe, és ott fejelgettünk. Én ott tanultam meg igazán fejelni. Nem dicsekvésből mondom, de pályafutásom során egy az egyben sohasem vesztettem fejpárbajt.”
A Szabó család egy kertes házban lakott kétszáz méterre a tótól, a Patak soron. A fiúk legtöbbször az egész napot ott töltötték kinn a tónál. „Sokszor csak hazaszaladtunk egy zsíros kenyérért, és már folytatódott is a játék – emlékszik vissza a gyermekévekre az 1983–84-es idény magyar gólkirálya. – Ez többnyire azt jelentette, hogy nekem kellett hazafutnom, és hozni a többieknek is, mert én voltam a legkisebb. De ezt nem panaszként mondom, jó volt ez így. Micsoda csatákat játszottunk ott mezítláb a homokban!
És nem volt megkülönböztető mellény, meg ilyesmi, egy szál fecskében, félmeztelenül püföltük a labdát. Ennek is óriási hasznát vettem később, mert így fel kellett néznünk, hogy megtaláljuk a csapattársainkat, vagyis hozzászoktunk, hogy magasan tartsuk a fejünket, és lássunk a pályán. A reflexeink is nagyon sokat fejlődtek, mert a homokon bármikor számítani kellett arra, hogy elpattan a labda.”
Télen sem estek kétségbe a fiúk, a befagyott tavon is lehetett sportolni; korcsolyázni, jégkorongozni, olykor még focizni is. „A bányató közepe táján tizenöt-húsz méter mély is volt a víz, csak akkor merészkedtünk rá, amikor már tényleg stabil jégréteg volt rajta” – emlékezik a még mindig nagyon népszerű „Tyantyi”.
A Dorog külterületéhez, hivatalosan pedig Esztergom-Kertvároshoz tartozó Palatinus-tó körül ma már csak egy szűk homokos sáv van, ahol szabadon lehet játszani, a többi szakaszt az elmúlt két-három évtizedben szép lassan beépítették vagy bekerítették.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. októberi számában.)
