Szöveg Bodnár Zalán Fotó Lehoczky Péter
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Noha jó ideje már nem is létezik, Békéscsabán mindenki tudja, hol volt régen az úgynevezett vásártér, ahol az év jeles napjain állatvásár zajlott, tavasztól őszig gyakran ott legeltették a gazdák jószágaikat, miközben az év többi napján, tavasztól őszig, téltől nyárig ott kergették a labdát a futballimádó kisfiúk. Köztük a későbbi olimpiai bajnok labdarúgó, majd FIFA-játékvezető, MLSZ-elnökségi tag és MLSZ JB-alelnök Palotai Károly, aki az 1940-es évek elején ott tanulta meg mesterien űzni ezt a játékot.
„Hatalmas terület volt, így bőven volt hely a vásározóknak és a legelésző állatoknak is, gyakran előfordult, hogy miközben mi tizenöten-húszan meccset játszottunk a tér egyik oldalán, a másik felében egy másik meccs zajlott – eleveníti fel gyermekkori emlékeit a 75 éves Palotai Károly (cikkünk 2015 januárjában jelent meg, Palotai Károly idén februárban elhunyt – a szerk.). – Mi a tér egyik végét lezáró Szerdahelyi utcában laktunk, de sokkal messzebbről is jártak oda gyerekek. Ez volt a legjobb terület a futballra, mindig nagyon sokan voltunk. Iskola után minden fiú rohant ide.
A grund túlnyomó részét fű borította, de helyenként földes volt, és eléggé göröngyös is, ám ez a sajátosság még egyetlen grundot sem tett játékmentes övezetté. Márpedig játék volt mindig, esőben, sárban, hóban. Akkor is, ha olykor kevesebb gyerek gyűlt össze, mert akkor lehetett gyakorolni a kettő a kettő vagy a három a három elleni focit. „Sorfalat állítottunk, és lövöldöztük a szabadrúgásokat órákon át. Ez óriási előnnyel járt később a pályafutásom során, számtalan fontos gólt értem el szabadrúgásból az évek során” – mondja Palotai, akinek testvérei is rendszeres játszótársai voltak. „Négy fiútestvérem mindegyike futballista volt különböző szinteken, ők is itt kezdték a játékot. Sajnos már egyikük sem él” – említi meg Palotai, aki rajtuk kívül még két testvérét csecsemőként veszítette el, az egykori nyolcgyermekes családból rajta kívül már csak a nővére él.
Abban az időben nem volt könnyű labdához jutni, de persze a világháborús években a szülők legkisebb gondja is nagyobb volt, mint futball-labdáról gondoskodni a gyerekeknek. „Ha igazi labdába rúghattunk, az valóságos ünnep volt számunkra – idézi fel Palotai. – Csak olyankor kerülhetett ilyenre sor, ha valamelyik felnőtt játékos a békéscsabai NB II-es csapatból tudott valahogyan keríteni nekünk a klub szertárából egy rövid időre. Amúgy pedig maradt a rongylabda. Utólag azonban már azt mondhatom: jó volt az így, legalább fejlődhetett a technikánk. Azzal tanultam meg kiválóan fejelni is, mert rengetegszer játszottunk olyat is, hogy a kapus kidobta háttal a labdát, mi pedig fejjel versengtünk, hogy ki tudja a kapuba juttatni. Ez a sok gyakorlás nem spórolható meg a mai gyerekeknek sem, ha tényleg nagy játékosok akarnak lenni. Én is az itt szerzett tapasztalatokat hasznosítva válhattam már tizenhét évesen a Békéscsaba felnőttcsapatának tagjává.”
A vásártér azóta már beépült. Nem tartanak ott vásárokat, nem legelnek ott állatok, és nem fociznak gyerekek. Lakótelep áll a helyén.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. januári számában.)
