Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát, lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Lang Róbert
Ugye, ismerik azt az ötletes gyermeki riposztot, amely szerint: „A szülők csodálkoznak, hogy el vagyunk rontva?! Hiszen mióta az eszünket tudjuk, azt látjuk, hogy Tarzan meztelenül rohangál, Csipkerózsika mindig alszik, majd egy ismeretlennel smárol, Hamupipőke éjfélkor jár haza, Aladdin mindig lop, Hófehérke hét férfival él együtt, Törpilláról nem is beszélve…”
A fiatal Kiss László
Nos, a Vasas legendás játékosa, a világbajnokságok történetének leggyorsabb mesterhármasát szerző Kiss László gyerekkorában a taszári kocsmaudvaron tanult meg focizni, és hogy legyen futballkapu, fát lopott az erdőből. Ne csodálkozzunk, hogy évtizedek óta nincs magyar futball: manapság már csak az az anyuka meri engedni a kocsmaudvaron focizni csemetéjét, akinek nincs olyan tévécsatornája, amelyen nézni tudja a Csellengőket, abba pedig bele sem merünk gondolni, mi várna a mai gyerkőcökre falopás miatt a radikális környezetvédőktől.
No de komolyra fordítva a szót: pusztán igyekeztünk érzékeltetni, milyen izgalmas helyszínen tanult meg futballozni Kiss László – a magyar futballélet számtalan Kiss Lászlója miatt, csupán a félreértések elkerülése végett, arról a Kiss Lászlóról van szó, aki Kaposváron lett profi futballista, 1978 és 1985 között a Vasasban teljesedett ki, játszott Franciaországban is, a Montpellier-ben, 33-szoros válogatott, és nem mellesleg nagy sikereket ért el edzőként a női futballban, volt szövetségi kapitány is.
„Taszárt mindenki a légi bázisról ismeri, ahol mindig több ezer ember dolgozott, de maga a falu igazán nem nagy, legfeljebb ezer lakosú volt, és nekünk, gyerekeknek nem sok más lehetőségünk volt a futballra, mint az úgynevezett kocsmaudvar – mondja a FourFourTwo-nak Kiss László, akinek legemlékezetesebb mérkőzése az 1982-es vb-n a Salvador elleni
10–1, amikor is csereként beállva hét perc alatt mesterhármast szerzett, ami máig tartó rekord. – Ez egy L alakú épület udvara volt, egyik végében a bolt, a másikban a kocsma. Két oldalról tehát nyitott, a másik két oldalát pedig az épület falai alkották.”
A mintegy 30-szor 30 méteres terület szolgált a helyi gyermekek számára grundként. Talaja földes, helyenként salakos, egyenetlen, göröngyös, kemény. „Az egyik irányba, oldalra még lejtett is, időnként vízátfolyások is rontottak a helyzeten, de ez minket cseppet sem zavart, állandóan ott játszottunk. Hétközben mindennap legalább három-négy órát, esőben, sárban, hóban, hétvégén ennek a dupláját is. Csak a sötétedés vetett véget a játéknak, mert a faluban a hatvanas évek elején még nem volt villanyvilágítás” – emlékszik vissza az 1956-os születésű Kiss László. Sok vele egykorú fiú ugyan nem volt a faluban, de négy-hat gyerek rendszerint összejött focizni. Ha pedig egymaga volt, akkor sem ment a falnak – inkább a labdát rúgta oda. „Gazdag gyereknek számítottam, mivel nekem volt bőrlabdám, édesapám tudott venni nekem – idézi fel az emlékeket. – Ha egyedül voltam, a kocsma falának rugdostam, amíg bírtam erővel, többnyire a gyengébbik lábammal, hogy az is fejlődjön.”
Mint említettük, kaput leleményes módon kerítettek a srácok, a közeli erdőből hoztak fát, megfaragták, csináltak belőle kaput, madzagból pedig hálót is fontak rá. „Igaz, az a háló általában egy óráig sem tartott ki, de így is jó volt, igazi hálót mi sokáig nem is láttunk, csak a tévében. Sajnos a kapufa is fogyóeszköz volt, mert volt a szomszédban egy jól megtermett öregember, aki mindig ellopta tőlünk tüzelőnek. Nagyon féltünk tőle, nem mertük visszakérni, inkább mindig mentünk az erdőbe, és hoztunk újabbat.”
A taszári Széchenyi utcában található kocsmaudvar – ahol azóta már kultúrház is üzemelt – ma már teljesen körbezárt terület, egyik végében azóta is kocsma van. Csak az láthat be oda, ki gépen száll fölébe.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)
