Szöveg Bodnár Zalán
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A Komárom-Esztergom megyei Oroszlány a múlt rendszerben a szocialista ipar egyik fellegvára volt, amelyet a szénbányászata lendített fel. „Tipikusabb oroszlányiak nem is lehettünk volna, a Bánki Donát utcai lakótelepen éltünk, és a lakótelep belső területén lévő dühöngőben fociztunk – mondja a FourFourTwo-nak Sallói István, a 13-szoros válogatott, kétszeres izraeli bajnok középpályás, aki idehaza a Videotonban, a Rába ETO-ban és a Kispest-Honvédban futballozott 1985 és 1995 között, mielőtt légiósnak állt. – Ez egy kézilabdapályánál kisebb, feketesalakos grund volt, amelyet drótkerítés vett körül. Amikor csak lehetett, mindig ott voltunk, suli után azonnal rohantunk oda. Esténként anyukám vért izzadt, hogy valahogy lemossa a lábamról azt a feketeséget, ami sokszor még a kádat is befogta. Minden este szentségelt. Olykor olyan sebek lettek a lábamon a beletapadt salakdarabkáktól, hogy a hegek majdnem felnőttkoromig megmaradtak. Néha beszöktünk az egyik városi parkba is, hogy füvön játszhassunk, de azt meg apukám nem engedélyezte, nagyon allergiás volt arra, ha tiltott helyen fociztunk.”
A ketrecben nem volt kapu, annak két-két tartóoszlopot neveztek ki a fiúk, akik alkalomadtán tízen-húszan összejöttek játszani. A kis Sallói tehetsége hamar szemet szúrt sokaknak, nem csoda, hogy tízéves korától már igazolt játékosa volt az oroszlányi csapatnak. „Az edzések előtt és után mindig játszottam a grundon a srácokkal. Engem mindig megvártak, mert én tanítottam nekik a cseleket. Törőcsik András volt a nagy kedvencem, és elkezdtem utánozni a biciklicselét, majd azt tanítgattam a többieknek. A grundon természetesen mindenki egy nagy sztár nevét viselte, én mindig Törőcsik voltam, de többségben voltak a Nyilasik. Ha nem voltunk elegen, akkor egykapuztunk, vagy kitaláltunk bármilyen labdás játékot. Volt, hogy teniszezni próbáltunk, de ahhoz sem rendes ütőnk, sem teniszlabdánk nem volt, nem is nagyon lehetett kapni, Oroszlányban nem nézték valami jó szemmel az ilyen úri sportágakat…”
A labda a legtöbb régi grundon nagy problémát jelentett, de nem itt, többnyire épp főhősünk gondoskodott róla, hiszen az édesapja is futballista volt. „A Tatabányáról hozott, kék-fehér színű labda volt a legnépszerűbb a körünkben, és érdekes módon leginkább már akkor szerettünk vele játszani, amikor lekopott róla a bőrréteg, és csak az a velúrszerű borítás maradt, ami sokkal lágyabb volt.”
Sallói Istvánnak a fia, Dániel is profi labdarúgó lett, de ő már Siófokon született, nem az oroszlányi grundokon sajátította el az alapokat. Most az amerikai Sporting Kansas City játékosa. Az oroszlányi grundra sem lehet már ráismerni, nincs ketrec, nincs salak, szép füvesített terület lett belőle. A nagy kölyökcsaták mára ugyanúgy emlékké váltak, mint az azóta egytől egyig bezárt aknák a bányászvárosban.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. januári lapszámában.)
