Szöveg Szöllősi György
A magyar válogatott sajtófőnöke voltam, nagy tekintélyű, 26 éves „sportvezető”, amikor egy Dániában élő, magát sportújságíróként aposztrofáló úr arra kért, segítsek bejuttatni az unokaöccsét a stockholmi svéd–magyar Eb-selejtezőre. A feladatot természetesen megoldottam, ám a történet csak akkor kezdődött. A jegyekért bejött a magyar csapat szállodájába a Koppenhágában élő kolléga, rövidesen elfogyasztottunk egy üveg whiskyt, társaságunk pedig kiegészült néhány további emigránssal, köztük a Nemzeti Sportot tudósító Imi Markossal. Ez volt az a 2002-es, 1–1-es meccs, amelyet nem közvetített a Magyar Televízió, amelyen Király Gábor labdástul leütötte Zlatan Ibrahimovicot, aki a kórházban tudta meg, hogy egyenlítő gólt fejelt, és amely előtt azzal fogadta válogatottunkat a svéd sajtó: mit szólnak játékosaink és a stábtagok a friss szenzációhoz, hogy Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat…
Nekem meg arról is emlékezetes a több mint másfél évtizeddel ezelőtti találkozó, hogy ott ismertem meg Bendó Zsoltot, aki aztán hol egy dán újságírót bízott rám Budapesten, a 6:3 ötvenedik évfordulóján, hol órákon át ecsetelte a Törőcsik András iránti rajongását a Veres Pálné utcai Rézkakasban, ahol gyakorlatilag napokig képes volt egy helyben ülni, inni és sztorizni. Az első pillanattól világos volt, hogy nem mindennapi életművésszel hozott össze a sors, de őszintén nem hittem, hogy önéletírása még szórakoztatóbb, mint a személyesen előadott sztorik. Talán ezért is halogattam jó három évig az olvasást, hogy aztán egyetlen éjszaka alatt befaljam a Befejezetlen meccsek című könyvet. Bendó Zsolt nem futballista (illetve dehogynem), és a Befejezetlen meccsek a címe ellenére sem futballkönyv (illetve dehogynem). A könyv főhőse úgy élt végig egy életet a futball és rockzene bűvöletében, hogy közben nem volt hajlandó tudomást venni a hidegháború és a szocializmus nagyon is valóságos és korlátozó díszleteiről, vagyis tulajdonképpen semmiről. És mindezt olyan cinikus öniróniával, egyszersmind megrendítő szentimentalizmussal adja elő, ami megérinti az olvasót, engem legalábbis magával ragadott. Nem időzik sokáig egy-egy helyszín, szereplő, esemény leírásánál, mégis mindenki talál kapcsolódási pontot, aki kicsit is ismeri a hatvanas évek éjszakai életét, a korabeli magyar futballt és könnyűzenét, a pesti belvárost, a Jugoszlávián át disszidáló magyarok gyűjtőhelyét, a capuai menekülttábort, a női kézilabda világát, egyáltalán a múlt század második felében élt vagy érdeklődik a korszak iránt.
Nem tudom elmesélni, el kell olvasni. Nekem minden oldal, minden sor érdekes volt. A november 7-i vörös zászló vagány ötletnek tűnő Dunába hajításától a szocialista rendőrség bélyegét innentől magán viselő fiatalember további kalandjain át a futballpályák, egyetemi klubok, laktanyák világában. Mesébe illő belógás jegy nélkül a varsói Rolling Stones-koncertre, aztán a belvárosi részeges komcsi rendőr megalázó pofonjai, a Károlyi-kerti vagányok rejtélyes bosszúja és a hosszan tervezett, majd egész jól kivitelezett szökés. Félprofi focistalét és római hippi kalandok a menekülttábor lakójaként, rettenetes nyomorban, ahol sokáig az egyetlen jövedelemforrást, az önkéntes véradást is a maffia szervezi és fölözi le, és ahol a tábor magyar lelkésze a rendőrgyilkosság vádlottjaként 1948-ban halálra ítélt pócspetri plébános, Asztalos János. A kínokat pedig súlyosbították a ’70-es vb-re vezető úton a marseille-i pótselejtezőn elbukó, magyar válogatottról érkező nyugtalanító hírek… Aztán szökés tovább, keresztül Európán, összekuporodva és becsavarozva a vonatvécé plafonjába, kitoloncolás Svédországból, Dániából vissza Rómába, ahol aznap ismét repülőre ültetik a „Boune Netale” (Boldog karácsonyt!) feliratú reklámszatyorral, mezítláb, kezében fehér tornacipővel utazó Zsinovszkyt, és visszaküldik Koppenhágába. Ám a repülőn jó a koszt és a pia…
Futballozott Dániában is, volt olyan csapattársa, akire a ’60-as olimpia dán–magyar elődöntőjéről emlékezett, de „természetesen” jól ismeri a Laudrup fivéreket, sőt az édesapjukat is. Itthon játszott a Honvéd ifistájaként az éppen visszavonuló Bozsik József ellen, edzője volt Budai II László, majd Zakariás József, fejelőversenyen győzte le a válogatott Juhász Istvánt, és évtizedek óta barátja és támogatója Törőcsik Andrásnak, miközben „persze” fradista. Újságíróként tudósította a Nemzeti Sportot, interjút írt a dán trónörökössel, közönségtalálkozót szervezett Koppenhágába Puskás Ferencnek, Papp Lászlónak, Szepesi Györgynek. A magyar kézilabdás lányokkal sokat köszönhettek egymásnak, a barátság mellett talán anyagilag is jól jártak. De koppenhágai művésztanyáján megfordult a fél magyar könnyűzenei és színészvilág, akik jól fizető haknikra vagy csak olcsón világot látni utaztak nyugatra, Cseh Tamástól Cserháti Zsuzsáig, Somló Tamástól Galkó Balázsig, mindannyian a magyar életművész vendégeként.
Rock and roll egy életen át, mondhatjuk túlzás nélkül, úgy előadva, hogy a sorok között néha Faludy György „pokolbéli víg napjainak” a kommunista rendszert megvető elegáns cinizmusát, néha Nick Hornby minden hétköznapi nyűgön átizzó „focilázát”, máskor Joe Eszterhas, „a hollywoodi fenevad” önérzetes emigráns lazaságát érezzük, hogy az egészből kikerekedjen a Bendó Zsinovszky Zsolt sajátosan magyar és huszadik századi sztorija, amely szerencsére ma is íródik tovább.
A LEGJOBB SZÖVEGEK
„Sétálok kifelé, jön az útlevélvizsgálat. Passport? – néz rám a zsaru.
– Az nincs – mondom neki olaszul. – Micsoda? – kerekedik ki a szeme, mert azt hiszi, rosszul hall.
– Nincs útlevelem és nem is volt soha életemben – mondom a valóságot.”
„Kiderült, hogy Salvatore egy kiscsapat elnöke, szeretné, ha náluk játszanék. Örömmel vállaltam, bár el sem tudtam képzelni, hogyan fogják elintézni az igazolást. De Nápolyban az ilyen apróságok nem jelentettek akadályt. Rómába már úgy küldték fel a papírokat, hogy elfelejtették beleírni, hogy valaha is futballoztam. Két hétig edzettem a csapattal, megnéztem egy hazai meccsüket is. […] Óriási örömujjongás kísért minden egyes passzt, szerelést vagy lövést. Gyorsan megállapítottam, a színvonal nem verdesi az eget, viszont nagy az iram. […] A Zsolttal itt sem boldogultak, hát még a Zsinovszkyval. »Dzsorgyó« lettem, pedig ehhez a névhez semmi közöm nem volt. Egy szép napon megérkezett a játékengedély, bemutatkoztam. Közepes meccset játszottam, gólt sem rúgtam, mégis úgy ünnepeltek, mintha megnyertük volna a világbajnokságot. Később jöttek a gólok, és ettől kezdve a környéken lévő üzletek többségében tőlem nem fogadtak el pénzt. Ellenkezőleg, a szurkolók fizettek minden gólért ezer lírát…”
Befejezetlen meccsek – Bendó Zs. Zsolt
Kiadó: Magánkiadás, Budapest, 2017
Formátum: Ragasztott, papírkötés, 194 oldal
Ára: kereskedelmi forgalomban nem kapható
Osztályzat: *****
BENDÓ ZSOLT (Tököl, 1946–) újságíró, író, sporttanácsadó, menedzser. 1969-ben elhagyta az országot, 1970 óta Dániában él. 1990 után tudósította a magyar és a szlovákiai magyar lapokat, csaknem húsz évig a Nemzeti Sportot is. Dolgozott a magyar futball- és női kézilabda-válogatott mellett is. 2010-ben mutatták be az Urániában a Levegőt! című dokumentumfilmet, amelyben szervezőként, szövegíróként és szereplőként is részt vett. Nagyon büszke két lányára, az énekesnő Linre és az ügyvéd Joëlle-re, és arra, hogy mindhárom unokája (Romeo, Oliver, Lucas) focizik.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi számában.)