Csak halkan emlegetik a hívek a klubalapítást: az LFC a nagy rivális Evertonból vált ki 1892. március 15-én, amikor egy bérletidíjvita miatt John Houlding üzletember az Anfield Roadon (ahol a stadionnak ő volt a tulajdonosa) életre hívta az új liverpooli egyesületet. És 1901-ben máris bajnoki cím lett a kockázatosnak tűnő vállalkozás jutalma.
A Liverpool FC-t bizonyos Bill Shankly tette óriássá, pedig a klub a századelőn, a ’20-as években és a 2. világháború után is nyert bajnokságokat. De az edzőzseni irányításával már nem csupán Anglia, hanem Európa, sőt a világ meghódítása következett, a csapat kultikussá lett, nimbuszával és jó tízéves dominanciájával kizárólag a nagy Real, a hetvenes évek elejének Ajaxa, esetleg a mai Barcelona vetekedhet. Még ha a jelenére nem is lehet ennyire büszke.
A Vörösök eleinte még piros-fehérek sem voltak, négy évig az Everton kékjét viselték. 1964-ben Shankly adta parancsba, hogy le a fehér gatyával, öltözzön tiszta vörösbe a csapat, az jót tesz a meccsek pszichológiájának. Ebben is igaza lett.
A skót Mester 1959. december 14-én (a Vörösök piros betűs ünnepe) érkezett meg az Anfieldre, ahol mindent megváltoztatott, mindent átszervezett, és mindent megnyert – nem véletlenül áll ma a szobra az Anfield Roadon.
Először is feljutott az első ligába, ahol 1964-ben győzött első ízben, majd rá egy évre összejött az FA-kupa-győzelem is. Európát az UEFA-kupán keresztül vette be 1973-ban az ekkor már a Clemence, Hughes, Keegan, Toshack tengely mentén futballozó Pool.
Shankly 1974-ben adta át a helyét egy másik legendának, Bob Paisleynek, vele kényszerítette térdre a klub a világot, 1977-ben, 1978-ban és 1981-ben is megnyerte a BEK-et, és ez 1984-ben utódjával, Joe Fagannel is sikerült.
Ha nincs a Heysel, az 1985-ös tragédia, vélhetően nem kell 2005-ig várni az újabb koronázásra, viszont a lelátói randalírozás a pályán is éreztette a hatását, a világ bűnözőkként tekintett az angolokra, egy jogtalan büntetővel a Juventus ellen Brüsszelben elúszott az ötödik BEK-diadal, ráadásul öt évre ki is zárták a Vörösöket az európai kupákból. 1990-ben letelt az öt esztendő – ki gondolta volna, hogy a mai napig az akkori angol bajnoki cím az utolsó, ami az LFC vitrinjébe kerül.
Természetesen a 2001-ben UEFA-kupa-, FA-kupa-, Ligakupa-, európai és angol Szuperkupa-győzelemmel, majd Michael Owen Aranylabdájával záruló idény is ott virít az aranylapokon, nem is beszélve a hihetetlen módon 0–3-ról 11-esekkel megnyert 2005-ös, isztambuli BL-fináléról.
Legendák sora futballozott vörösben. Az említett Ray Clemence, Emlyn Hughes, Kevin Keegan és John Toshack nyomán olyan korszakos klasszisok rúgták a bőrt az Anfielden, mint Phil Neal, Phil Thompson, Graeme Souness, Kenny Dalglish, John Wark, Ian Rush vagy a későbbiekben Robbie Fowler, Michael Owen, Steven Gerrard és Jamie Carragher.
Évtizedeken át az angol, a skót, a walesi és az ír labdarúgók domináltak, ám a globális futball kihívásaira előbb a német, majd a spanyol vonal megerősödésével válaszoltak a Mersey partján.
Ahol a 19. század, az ipari forradalom óta a városok között meglévő rivalizálás nem az Evertont, hanem a Manchester Unitedot jelölte ki első számú ellenségnek. De azt még a ManU-nál is elismerik, hogy a You’ll Never Walk Alone (Sosem leszel egyedül) a világ első számú és legfelemelőbb futballhimnusza. Ezt éneklik több mint negyvenezren, amint a This is Anfield (Ez az Anfield) felirat alatt a remegő lábú ellenfelek kivonulnak a liverpooli gyepre…
Vörösök tere
A negyvenszeres válogatott, volt újpesti Kozma Istvánon lehet pikírtkedni, volt olyan szavazás, amely őt hozta ki a Premier League történetének leggyengébb légiósává – de ez nem változtat azon, hogy nagyszerű skóciai éveket követően (volt skót ligaválogatott is!) ő legalább a nagy Graeme Souness irányítása alatt bemutatkozhatott egy európai élcsapatban, és az 1992–93-as évadban hatszor húzhatta fel a vörös mezt. Kell-e mondani, ez (faramuci módon talán a dortmundi Bajner Bálintot és persze a Schalkéban is megforduló Szalait leszámítva) nagyjából az 1978-ban a Bruges-zsel pont a Liverpool ellen BEK-döntőt játszó Kű Lajos óta, azaz csaknem negyven éve senkinek sem adatott meg…
A három ifjú Sándor-akadémista, Németh Krisztián, Gulácsi Péter és Simon András 2007-ben csomagban érkezett a Mersey partjára a reserve-csapathoz, a legtovább közülük, 2013-ig Gulácsi maradt, de a felnőtteknél csak Németh (ő is felkészülési meccsen) mutatkozhatott be.
Az idén nyáron pedig a másodosztályú Bolton Wanderersből Bogdán Ádám lett a Vörösök kapusa, elvben a belga válogatott Mignolet mögött, de Ádám eltökéltségét ismerve nem lepődünk meg, ha rövidesen ő lenne a Liverpool FC történetének legsikeresebb magyarja. Még ha nincs is túl nehéz dolga.
Címerezés
Érdekes módon a leginkább történelmi íze a mai Liverpool-címernek van, holott mindössze 1999 óta ez a hivatalos. Ekkor került fel a kultikus „You’ll never walk alone” felirat és a Shankly-kapu rácsa, de megmaradtak a kezdetektől ismert elemek, a pajzs, a Liverpool F. C. felirat, az örök lángok és persze a madár (a Liverbird) a Royal Liver Building bronzkupoláiról. Kevés angol klub csiszolgatott ennyit a logóján, de a ma használatos így is remekbe szabott példány.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)
