Suárez: "Ha utaztunk, mindig Kocsis volt a szobatársam”

Bácskai János, Ferencváros polgármestere dunai kirándulásra invitálta a vendégeket, a Gönyű hajó a Gellért térről indult, ennek fedélzetén nyilatkozott Suárez honlapunknak – a beszélgetés bővebb változatát a FourFourTwo magazin következő számában olvashatják.

Magától értetődött, hogy eljön egykori klubtársa újratemetésére?
Pontosítsunk: klub- és szobatársam! Sándorral rendszerint egy szobában aludtunk, amikor idegenben játszott a Barça, s mivel mindketten jövevények voltunk Barcelonában – én La Coruñából érkeztem, Kocsis Budapestről -, s a habitusunk is hasonló volt, szoros barátság alakult ki közöttünk. Egyébként Sándor 1966-ban is, amikor visszavonult, meghívott a búcsúmérkőzésére, és bár akkor már régen az Internazionale játékosa voltam, az első szóra ugrottam. Csak természetes, hogy most is jöttem.
Azt mondja, szoros barátság fűzte Kocsishoz. Milyen ember volt?
Csodálatos futballista, de még annál is csodálatosabb ember. Nem volt tipikus magyar – tudja, mifelénk olyan képzet él a magyarokról, hogy kitárulkozó, harsány, olykor dáridózó emberek, nos, Kocsis ennek pont az ellenkezője volt: visszahúzódó, zárkózott, otthonülő. De aranyból volt a szíve, akárcsak a feje, nem véletlenül hívtuk mi, spanyolok, Cabeza de Orónak, Aranyfejnek.
Mi jut eszébe először, amikor meghallja Kocsis Sándor nevét?
Az, hogyha felugrott fejelni, szinte megállt a levegőben, mintha szárnyai nőttek volna…
Suárez és Kocsis talán legemlékezetesebb közös mérkőzése, az 1961. május 31-én a berni Wankdorf Stadionban játszott BEK-döntő, amelyen a Benfica 3-2-re legyőzte a Barcelonát. A katalánok két gólját Kocsis (fejjel) és Czibor (ballábas, a lécről bevágódó bombával) szerezte, a Barça csatársora így állt fel: Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Czibor.