Az egyik jött. A másik marad? (fotó: goal.com)
A Juventus egyre inkább hasonló utat jár be, mint az elmúlt években a Barcelona.
A katalán sztárcsapat éveken át arra volt büszke, hogy – ellentétben mondjuk a nagy rivális Real Madriddal – nem vásárol gigasztárokat, hanem saját nevelésű játékosokból (Xavitól Iniestán, Busquetsen, Piquén, Fabregason és tulajdonképpen Messin át Pedróig – épít fel olyan stílusban játszó szupercsapatot, amely egyben megfelel a klub hagyományainak a stílus tekintetében is.
Ezt az aprólékos építőmunkát azonban egyszer csak megunta a Barca, és 2013-ban berántotta 88 millióért (vagy ki tudja, mennyiért) a szupersztár Neymart, 2015-ben pedig a szintén csúcsfogásnak számító Luis Suárezt, és a két gyors, agresszív huszárvágással le is volt rendezve évekre a „tudatos, aprólékos építkezés”.
Ha nem is elsősorban saját nevelésű játékosokkal (bár Olaszországban csaknem mindenki Juve-nevelés…), de az olasz rekordbajnok is a szimpatikusabb utat járta 2007-től, amikor a Calciopoli miatti eltiltását követően visszatérhetett a Serie A-ba: szakmailag és gazdaságilag is tudatos, megalapozott döntéseket hozott, próbált fenntarthatóan gazdálkodni, nem eladósodni és sokszor eladásokból fedezni az új vételeket.
A jelek szerint azonban Torinóban is ráuntak a puzzledarabok idő- és energiarabló rakosgatására és úgy döntöttek: inkább vesznek készen egy képet és kész, le van tudva.
Miközben a Calciopoli utáni időszakban átlagban 61,5 millió euróért vett új játékosokat a Juventus, nyolc esztendőn át, most úgy érzi, végre kimutathatja a foga fehérjét, és eljött a gátlástalan költekezés ideje: tavaly már 135,6 milliót költött új futballistákra, tehát a csaknem évtizedes átlag dupláját, idén pedig már a tripláját is meg fogja haladni, hiszen már most 157,5 milliós kiadásnál tart (a legnagyobb fogások: Higuaín, Pjanic, Pjaca, Dani Alves, Benatia, Lemina).
Való igaz, Kolumbusz tojása: így tényleg sokkal egyszerűbb a dolog!…
