Dárdai Pál szövetségi kapitány és Csányi Sándor MLSZ-elnök
Szöllősi György FourFourTwo-főszerkesztő ünnepi beszéde az FFT 5. születésnapi ünnepségén:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy egy viccel kezdjem. Egy viccel, amely ha morbid is, sokat elárul a futball iránti, mindannyiunk esetében sokszor kifigurázott szenvedélyről, arról a szenvedélyről, amelyet a Liverpool legendás menedzsere, Bill Shankly az élet és halál kérdésénél is fontosabbnak nevezett… Nos… A világbajnoki döntőn egy néző azt veszi észre, hogy a szomszédja melletti szék üres, bár az illető két jegyet szorongat a kezében. Furdalja a kíváncsiság a nézőt, ezért megkérdezi a mellette ülőtől: hogyan lehetséges, hogy a partnere nem jött el egy ilyen különleges meccsre, amelyre szinte lehetetlen bejutni? Ne is mondja, válaszolja emez, a feleségemnek vettem a jegyet de ő sajnos meghalt. Nagyon sajnálom, szabadkozik a szurkoló, de azért megkérdezi: a családi, baráti körben nem akadt senki, aki örömmel kijött volna a felesége helyett? De, bizony, többen is, válaszolja az emberünk. Csak ők most mind a temetésen vannak.
Ne haragudj, Drágám 🙂
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Bocsássanak meg a fekete humorért, de egyben higgyék el, hogy mi, akik a magyar futball elmúlt harminc évén nőttünk fel, képletesen szólva persze, megjártuk a pokol legmélyebb bugyrait. Mindig volt még nagyobb csalódás, még arcpirítóbb szégyen, még mélyebb szakadék. Nekünk a büszke izgalomból talán jó két hónap jutott. Az első meccs, amelyre emlékszem, a brazilok elleni három nullás magyar diadal 86 márciusában. A második a Szovjetuniótól elszenvedett hat nulla néhány héttel később. Kilenc éves voltam akkor, és alighogy megismertem életem legnagyobb szerelmét, már meg is halt. Maradt a vágyakozás, a képzelgés, a nosztalgiázás és a gyász. Kár, hogy nem találkoztunk korábban. Milyen szépek lettünk volna együtt.
Bizony, valamirevaló futball nélkül kellett felnőnünk, nekünk, a mexikói árváknak, a soha be nem teljesedő rendszerváltás és a soha el nem érkező futballsikerek nemzedékének. Amikor Orbán Viktor 1989-ben a Hősök terén azt mondta, hogy „a hatodik koporsóban a mi elkövetkezendő húsz, vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”, még nem sejtettük, hogy a hangsúly a „ki tudja, hány évünkön” van. Egy teljes emberöltő telt el azóta, és már csak néhányan maradtunk– talán mind itt is vagyunk ma este, ebben a teremben –, akik hűséges kutya módjára, amely naponta kiballag a keresztúthoz a háborúba veszett gazdáját hazavárni, makacsul kivonszoljuk magunkat minden egyes válogatott meccsre, egyre halványuló, de soha ki nem hunyó reménnyel.
A reményünket utóbb már csak az táplálja, hogy egyikünk éppen Magyarország miniszterelnöki székéből hirdethette meg: igenis, lesz újra futball Tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy tolmácsoljam miniszterelnök úr üdvözletét a mai vacsora résztvevőinek. Megkülönböztetett tisztelettel szeretném köszönteni körünkben a legnagyobb magyar futballista, Puskás Ferenc feleségét, Erzsébet asszonyt, Csányi Sándort, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökét, az UEFA végrehajtó bizottságának tagját, Dárdai Pál szövetségi kapitányt, Nyilasi Tibor 70-szeres válogatott, európai ezüstcipős labdarúgót, Dzsudzsák Balázst a magyar labdarúgó-válogatott játékosát, az Év gólja-díj zsűrijének tagjait, az FFT életműdíjasát, Palotai Károly olimpiai bajnok labdarúgót, későbbi világhírű FIFA-játékvezetőt, a játékosként és edzőként is európai kupadöntős Kovács Ferencet. A FourFourTwo születésnapi ünnepségén köszöntöm folyóiratunk munkatársait és az őket nagy türelemmel segítő párjaikat, külön is minden hölgy vendégünket, nagyra értékeljük, hogy a végletes futballimádatunk és az előbbi vicchez hasonló vállalhatatlan megnyilvánulásaink ellenére itt vannak ma velünk. Isten hozta az öt év alatt felkért több mint százötven szerzőnk közül ma este megjelent kollégákat, a fényképészeket, a roppant munkát végző fordítókat Kovács Gergely főszerkesztő-helyettes úrral az élen, a művészeti részleget, a tördelőket, a képszerkesztőket, a korrektorokat, a nyomdászok képviselőit. Köszöntöm médiapartnereinket külön is a ma is dolgozó tudósítókat, köszönöm a támogatást nagylelkű hirdetőinknek, külön is a FourFourTwo-t a kezdetektől befogadó, segítő Puskás Akadémia elnökének, Mészáros Lőrincnek. Köszöntöm az FFT ma megalakuló 12 tagú tiszteletbeli szerkesztőségének tagjait, tiszteletbeli főszerkesztőnket, a riporterlegenda Szepesi Györgyöt, minden magyar sportújságíró példaképét, a tiszteletbeli szerkesztők közül a körünkben ma megjelent Jakab János miniszterelnöki tanácsadót, az író-költő Léka Gézát, a sportmenedzser és Nagy Béla Fradi-krónikás örökségét is megtestesítő Magyar Zoltánt, Játékvezetői Testület tiszteletbeli elnökét, Nagy Miklóst, a Helyi Téma hetilap létrehozásával és működtetésével elévülhetetlen érdemeket szerző Vitézy Tamást, és a tizennégyezer kilométerről hozzánk érkező ausztrál nemzeti hőst, az újságíró-edző Árok Ferencet. Távollétében is a tiszteletbeli szerkesztői címet elfogadó Bienerth Gusztávot, Bodnár Györgyöt, Michal Listkiewiczet és Les Murrayt. Köszöntöm brit kiadónk, a Haymarket csoport képviseletében Andrew Baker igazgató urat, Máté Pált, a Sport Televízió főszerkesztőjét és Murányi Andrást, a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettesét.
Öt esztendővel ezelőtt, amikor Értékes Christos ötletére meghonosítottuk idehaza a világ kedvenc futballmagazinját, tele izgalommal és reménnyel ugyanitt gyülekeztünk, hogy útjára indítsuk a magyar FourFourTwo-t. Akkor azt mondtuk, hogy a romokban heverő magyar gazdaság és futball nem szegi a kedvünket, sőt, innen csak felfelé vezethet az út. Bár mindkét feladat rettenetesen nehéznek, szinte reménytelennek látszott, azóta megtanultuk, hogy az infláció megfordítása, az államadósság, a rezsi, a munkanélküliség csökkentése, a GDP növelése szinte gyerekjáték a magyar futball gondjainak megoldásához képest.
Az induláskor fantasztikus összetételű zsűrit kértünk föl, hogy megnevezhessük minden idők legjobb ötven magyar játékosát. A zsűri tagjai közül közben eltávozott Imre Mátyás és Gyetvai László, a kitüntetett futballisták közül Varga Zoltán, Albert Flórián, Novák Dezső, Grosics Gyula, Sándor Károly, Buzánszky Jenő, úgy, hogy a top 50-ben már akkor sem volt egyetlen aktív játékos sem. A mostani, születésnapi számunkban minden idők tíz legjobb magyar edzőjét mutatjuk be, közöttük sincs aktív szakember, s az egyetlen élő a nagyváradi nyugdíjas, Jenei Imre, aki arra kért, hogy tolmácsoljam az üdvözletét mindenkinek. És, hogy a helyzet drámai voltát érzékeltessem, megjegyzem azt is, hogy a futball ellen lassanként teljes sikerrel végződő karaktergyilkosságot elkövetők által egykor Futbóliának csúfolt Magyarországon ma, 2015-ben, a Nemzet Sportolói között már egyetlen egy, már egyetlen egy labdarúgó sincsen! Lassan már nagy öregjeink sincsenek. Ezért kongatja a vészharangot a FourFourTwo magazin, és ezért igyekszünk menteni, rögzíteni, közölni, hirdetni mindazt a kultúrát és bölcsességet, amelyet a magyar futball valaha megalkotott és felhalmozott, kiegészítve a világfutball mai legjobbjainak legfrissebb tudásával, angol kollégáink jóvoltából. És ezért sietünk magunk köré gyűjteni minduntalan a magyar futball itt, ott, külső vagy belső száműzetésben még létező szürkeállományát.
Ha nem lenne a mi, szeretetből, lelkesedésből életre hívott és életben tartott magazinunk, akkor ma nem lenne labdarúgással foglalkozó folyóirat Magyarországon, ami azt jelenti, hogy valódi futballkultúráról nem is beszélhetünk, amíg csak meg nem jelennek a piacon a sikeres, velünk versenyezni képes futballmagazinok, sajtótermékek. Addig pedig maradunk mi a magyar futball lelkiismerete, kórlapja, üzenő füzete és osztályozónaplója, de legalább emlékkönyve, s mindazoknak, akik sérelmesnek találják egyik vagy másik írásunkat, vigasztalásul csak azt mondhatjuk, örüljenek neki, hogy van még, aki kritizálja őket, mert ez azt jelenti, hogy ők is, mi is életjelet adhatunk a magyar futballról.
Öt év alatt nyolcezernél is több újságoldalt írtunk tele, s talán nem létezik olyan szereplője a magyar labdarúgásnak, akivel még ne vesztünk volna össze. De talán előbb-utóbb elhiszik, hogy ha olykor haragszunk is, József Attilával szólva értük haragszunk, nem ellenük. Hogy is mondja a költő? „Érted haragszom én, nem ellened, nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.”
Legyenek hát megértőbbek velünk, ígérem, mi is megpróbáljuk elhinni, hogy egyes esetekben a hivatásos játékosok, edzők és sportvezetők is érthetnek a labdarúgáshoz, nem csak az újságírók, esetleg a játékvezetők és a játékosügynökök. Meg kell mondanom, hogy a tegnap történtektől függetlenül ki kellett volna térnem arra, hogy a miniszterelnök futball iránti elkötelezettsége mellett, vagyis az ifjúság, az egészséges testi és szellemi nevelés, az erőt adó közösségek, a nemzeti önbecsülés és magyar tradíció iránti elkötelezettsége mellett nagy reményeket fűzünk az addigi nyugodt bankáréletét a labdarúgás miatt feladó, a futballreformnak hitelt és tekintélyt kölcsönző MLSZ-elnök, Csányi Sándor szerepvállalásához is. Még akkor is, ha szerinte – ahogy egy vitánk alkalmával maró humorával megjegyezte – olyan sötéten látom a jövőt, hogy futballújság helyett inkább temetkezési rovatot kellene vezetnem. Pedig igen, a megújulást nagy részben Csányi Sándortól várjuk. Ahogy tegnap a kérdésemre Bécsben Michel Platini UEFA-elnök fogalmazott: „Égi jelnek veszem, hogy abban az évben, amikor eltávozott a három utolsó nagy magyar játékos, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Sándor Károly, akkor a magyar szövetség elnökét a végrehajtó bizottság tagjának választották. Az égi jel talán azt üzeni, hogy Csányi elnök úrral új futballgeneráció érkezik Magyarországról”
Nos, elnök úr, kívánjuk, hogy így legyen, és szívből gratulálunk! Én csak azt mondhatom, hogy mi vasárnap is, ahogy eddig mindig, ott izgulunk majd a lelátón a görögök elleni meccsen, rajtunk megint nem múlik semmi. Pontosabban, a többes szám első személyt már szélesebb értelemben véve, ez a mai alkalom arra is alkalmas, hogy bejelentsük, a magyar sportújságíró-társadalom az eddigieknél jobban megszervezi magát, és az eddigieknél magasabb igényeket támaszt magával szemben is, miközben a futball egyedüli szereplőjeként jobbára a saját lábán álló futballmédia nagyobb támogatást is kér a maga számára az MLSZ-től és a kormánytól, hogy felnőhessen a pár éve új dimenzióba emelt nemzeti sportkoncepcióhoz méltó szintre. Ne feledjék, mi akkor is ott ültünk a Népstadion lelátóján, amikor pár százan voltunk csupán és akkor is a futballal keltünk és feküdtünk, amikor ezért csak megvetés és lesajnálás járt Magyarországon. Hiszen Bill Shankley-vel mi is elszomorodunk, ha valaki szerint a futball úgyszólván élet és halál kérdése, mert mi is jól tudjuk, hogy sokkal több annál.
S ennek apropóján – most már tényleg mindegy, a múltkori partinkon fellépő Badár Sándornál úgysem lehetek vulgárisabb és megbotránkoztatóbb – hadd mondjam el a másik kedvenc, még kevésbé szalonképes focis viccemet is. Talán ismerik, amikor a gyerekek a lakótelepen felcsöngetnek a barátjukhoz kaputelefonon: „Csókolom, Pistike otthon van? Lejöhet focizni?” Nem, gyerekek, Pistike sajnos meghalt – hangzik a szomorú válasz. Mire a srácok: „Jó, de a labdát elkérhetjük?”
Szép estét, jó szórakozást mindnyájuknak! Éljen a foci, éljen az FFT!
