Kassai Viktor remekül vezette az Eb nyitómeccsét
A nagy visszatérők: Kassai és a magyarok. A nagy hiányzó: Michel Platini. De mindez már alig érdekel valakit…
Ha van máris szembetűnő jellegzetessége a 2016-os Európa-bajnokságnak, akkor az az a kontraszt, amely az először vagy hosszú idő után kijutó országok és a régi, rutinos Eb-résztvevők szurkolóinak lelkesedését élesen elválasztja egymástól. A kicsiknek (mint amilyenek mi is vagyunk), egészen különleges élmény itt lenni, mi még őrzünk valamit a régi nagy futballtornák szent áhítatából, tőlünk még fölkerekednek tízezrek, hogy itt legyenek, és a mi drukkereink, akik egész életükben erre ezekre a napokra vártak, hajlamosak azt hinni, hogy ilyenkor tényleg megáll az élet, nem létezik más, mint a futball. Nos, tessenek megnyugodni, létezik. Főleg ott, ahol az embereknek már csömörük van a dömpingszerű kereskedelemmé silányított futballból, a szent lelkesedés hozadékát üzleti tervek mentén szisztematikusan lecsapoló és becsatornázó steril futballbizniszből. Nehéz volt látni a 2008-as Eb-n Bécsben, hogy az olasz-spanyol meccsre ezrével kínálták az utcán az eladó jegyeket, ami nekünk, a kicsiknek még hatalmas élmény, az a nemzetközi focit uraló nemzetek fiainak egyre kevésbé éri el az ingerküszöbét. Bizony, már a nemzetközi kupameccseken is csökken olykor a nézőszám, s a divatbajnokságok divatklubjainak meccseit is többségében (!) külföldiek, sokszor ázsiaiak látogatják Európában. Most esett le nekem (bizonyára naiv vagyok), hogy az Eb mezőnyének bővítése nem Michel Platini jófejségének vagy a kicsikkel szembeni szolidaritásnak köszönhető, hanem egyszerű piacbővítés. Tízezrével özönlenek Franciaországba a lengyelek, a magyarok, a szlovákok, románok és mások, akiknek még nagy szám, ha részt vehetnek egy ilyen tornán, s elkölthetik az összekuporgatott pénzüket a világ egyik legdrágább országában. Ahol egyébként ötnapos sztrájkba kezdtek az Air France dolgozói, mert a futball Eb már régen nem szent ügy nekik, inkább jó zsarolási pozíció.
Olaszországban ért minket a nyitómeccs, amelyről az első étterembe, ahova betértünk, nem is hallottak, telt ház volt, de televízió nem. Amikor egy autópálya melletti étteremben végre elkezdhettük nézni a francia-románt, lassanként kiürült a helyiség, s a takarítónő egyre erélyesebben követelte, hogy hagyjuk mi is dolgozni, olyannyira, hogy kérését nyomatékosítandó kikapcsolta a televíziót, s egyértelmű volt számunkra, hogy még csak nem is tudja, hogy elkezdődött az Európa-bajnokság (ha valamit meg akartunk érezni gyermekkorunk bizsergető emlékeiből, amikor a telken vagy a nyári táborban az ember bekéredzkedett a szomszédhoz vagy akár egy ismeretlen üdülőbe, csak láthasson mondjuk egy ír-olasz Eb-meccset, akkor a benzinkút parkolójában egy kamion ülésére állított kistévét körülálló román kamionosokhoz kellett csatlakoznunk, eddig bennük értük egyedül tetten ezt a gyermeki lelkesedést, meg a könnyes szemmel a himnuszt éneklő wales-i szurkolók arcán). Amikor aztán már Cannes-ban, a szálloda medencéjében angol fiatalokkal elegyedtünk szóba, abban a meggyőződésben, hogy a marseille-i angol-orosz miatt vannak itt, a kérdésünkre válaszként egymást kezdték kérdezgetni, hogy ma valóban játszik-e az angol válogatott. Értik?! Nem is tudtak pontosan az esti meccsről. Ők egy kulturális fesztivál miatt jöttek ide, dolgozni, s hajnalban indulnak haza Angliába, mondták, szemmel láthatóan tudomást sem véve a mi 44 év utáni Eb-részvételünkről és ennek tulajdonítható lelkesedésünkről.
Vagyis csak azt akarnám mondani, hogy sok minden változott itt, ameddig mi nem jártunk a környéken, s nem csak nálunk fordult el az emberek jelentős része a futballtól, mert nálunk olyan rossz a foci, hanem Európában sem az már ez a játék, ami egykor volt. Olaszországban például alig találni jelentkezőket a gyerekcsapatokba, csökken a nézőszám is, hogy csak egy példát említsünk, s miközben az UEFA agyonszabályozott világa valóban jót tesz a profitmaximalizálásnak, addig ez az uniformizált, élére vasalt futball elvesztette valamikori varázsát, azt a fílinget, amikor nemzetek, stílusok, közösségek, iskolák csaptak össze valódi jellegzetességekkel, igazi esetlenségekkel és tényleges egyéniségekkel, rocksztár-szerű futballnagyságokkal. Most mindenki egyformán készül, egyformán lakik, egyformán öltözik, a nemzetközi stábok ugyanazokkal a gépekkel, kenőcsökkel, szoftverekkel dolgoznak, az edzők ugyanazokat a közhelyeket sorolják az ugyanúgy, szigorú szabályok szerint zajló ugyanolyan sajtótájékoztatókon.
Persze, ekkora gépezetet csak ilyen szervezettséggel lehet irányítani és kézben tartani, de közben a foci valamikori spontán, elemi, ösztönös jellege veszett el.
A hiányzó: Michel Platini, az Eb-k történetének legeredményesebb futballistája
Mindazonáltal ne keseregjünk, hiszen láthattunk egy remek nyitómeccset, amelyet honfitársunk a négy éve, az ukrán-angol meccs meg nem adott szabályos gólja után a kertek alatt hazakullogó Kassai Viktor vezetett nagyszerűen, itt van végre a csapatunk is, amely még Kassainál is nagyobb visszatérő. De közben ne felejtkezzünk meg a legnagyobb hiányzóról sem. Michel Platini az Eb-k történetének legeredményesebb futballistája, Cristiano és Zlatan három-három Eb-n sem lőtt annyi gólt, mint ő egymaga egyetlen tornán, 1984-ben, amikor szintén Franciaország volt a házigazda, s amikor a kékek tízese 9 gólt szerzett. 2009-ben aztán már az UEFA elnökeként segédkezhetett ahhoz, hogy hazája ismét megkapja a rendezés jogát. S most, amikor a díszpáholyok legfontosabb székében kellene ülnie, fogadnia a díszvendégeket, állam- és kormányfőket, bezsebelni a sok-sok gratulációt, nos, ő most ki van tiltva az Eb-ről. Mert a FIFA etikai bizottsága eltiltotta a futballal kapcsolatos minden tevékenységtől. Én azonban nagyon halkan mondom csak, mert tényleg nem szeretnék ünneprontó lenni, hogy Platininek talán még így, a futballból kitiltva is több köze van a mi szeretett játékunkhoz, mint ennek az egész kócerájnak itt…
De hogyan is lehetnék ünneprontó, hiszen a színpompás megnyitóünnepség és Szente Vajk harsány szakvéleményének hangzavarában ez csupán egy szerény és halk vélemény kíván lenni, s őszintén bízom benne, hogy a következő napok focija, meg a magyar válogatott szereplése tűzbe hoz majd engem is. Örömmel fogok Önöknek beszámolni róla.
Szöllősi György (Nizza)
