Ian Wright mesél a legfontosabb meccseiről
1985. október 12. Crystal Palace 3
Oldham Athletic 2
Steve Coppell tizenöt perccel a vége előtt állított be, 2–2-es állásnál. Alan Irvine ívelt középre a jobb oldalról, én pedig a hosszú sarokba fejeltem, ez volt az első gólom profi játékosként. Könnyen lehet, hogy ez volt életem legszebb pillanata. Bejönni negyedórával a vége előtt és győztes gólt szerezni, majd hallani, ahogy a Palace-drukkerek a nevemet éneklik…
1989. augusztus 22. Crystal Palace 1 Manchester United 1 Feljutottunk az első osztályba, és a Manchester Unitedet fogadtuk otthon. Nulla egyre álltunk, de néhány perccel a vége előtt én egyenlítettem (középső kép – a szerk.). Sokszor mondták nekem akkoriban: „Gólokat lőttél a másodosztályban, de menni fog az élvonalban is?” És akkor első hazai meccsünkön a legmagasabb osztályban egyenlítő gólt szereztem a Man. United ellen. „Profiliga, megérkeztem!”
1990. május 12. Crystal Palace 3 Manchester United 3 Kettős lábtörés után ezen a meccsen tértem vissza az FA-kupa döntőjében, bár csak a cserepadon kezdtem. Kettő egyes vesztésre álltunk, amikor pályára léptem, majd egyenlítettem, és jöhetett a hosszabbítás, amelyben ismét betaláltam (jobb oldali kép – a szerk.). Arra gondoltam: „Ó, Istenem, ez egy tündérmese. Én lehetek a hőse annak a klubnak, amely esélyt adott nekem, hogy futballozhassak.” Aztán Mark Hughes egyenlített, de amikor másnap felébredtem, az egész világ ismert. Megváltozott az életem.
1991. szeptember 28. Southampton 0
Arsenal 4 A Palace edzésén Steve Coppell közölte, hogy az Arsenal remek ajánlatot tett értem, és menjek, beszéljek George Grahammel. Az első mondatom ez volt: „Vennem kell anyámnak egy tévét”. A Southampton ellen mutatkoztam be a bajnokságban, és mesterhármast szereztem. A negyedik gólt a barátom, Rocky Rocastle szerezte, aki azóta elhunyt. Érzelmileg nagyon megérintett, gyerekként együtt töltöttük a nyarakat Brockleyban.
1993. május 29. Lengyelország 1 Anglia 1 Állandó nyomás volt rajtam, amiért a válogatottban nem ment a góllövés. Nulla egyre álltunk, amikor Graham Taylor becserélt, és egyenlítettem hat perc múlva (nagy kép – a szerk.). Az ünneplésemből mindenki láthatta, milyen sokat jelentett nekem az a gól. Semmit sem akartam jobban a világon, mint gólt szerezni a hazámért. Ez is változást hozott az életemben, mert előtte mindig azt mondták, nem vagyok elég jó címeres mezben.
1998. május 3. Arsenal 4 Everton 0 Nem akartam azt hallani, hogy sok gólt szereztem, de sosem nyertem semmit; ezért ugrottam Tony Adams nyakába, amikor megnyertük a Premier League-et (bal oldali kép – a szerk.). Roy Keane ugratott sokszor, hogy „Wrighty, te mindig csak a veszteseknek járó érmeket kapod”. Ekkor beleüvöltöttem a kamerába: „Keano, van már nyerteseknek járó érmem is!”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 29. számában.)
