Passzolj úgy, mint Xabi Alonso!

Interjú Alec Fenn

Kik voltak azok a nagy passzmesterek, akiket szívesen néztél már gyerek­korodban is?
Úgy emlékszem, Pep Guardiola és Lothar Mätthaus is nagy mesterei voltak a passznak, szívesen figyeltem a fortélyaikat. Paul Scholes szintén nagy játékos volt, akire felnéztem. A modern futballban Toni Kroos adja gyönyörűen a labdákat.

Mikor figyeltél fel arra, hogy a passzolás a szakterületed?
Már amikor elkezdtem futballozni, akkor is egészen természetesen jött. Az én játékom sosem a nagy cselekről, vagy a megszerzett, majd a hálóba vágott labdáról szólt. Sokkal inkább arról, hogy a pálya közepén osztottam el a labdákat, néha rövid, olykor hosszú passzokkal. Ez a rám leginkább jellemző.

Te is úgy látod, hogy egy jól sikerült átadás van olyan örömteli, mint egy gól?
Nagyszerű érzés. Amint labdába érek, máris tudom, hogy jó helyre megy-e, vagy sem. Annyira benne van a lábamban az érzés, hogy egy századmásodperc is elég. Nagyon szeretem, amikor a megfelelő sebességgel, jó magasságban repül a társamhoz, és épp a legjobb pillanatban érkezik.

Hogyan fejlesztetted ezt a képességedet?
Húszéves koromban a passzaim pont olyanok voltak, mint azok, amelyeket harmincöt ezstendősen hoztam össze, a különbség annyi, hogy másképp olvasom a játékot. Érettebb lettem, tudom, miként kell még jobban osztani a labdákat. De maga a képesség szerintem nem változik vagy fejlődik.

Kellett személyre szabottan is csiszolnod a technikádat?
Igen. Alapvetően fontos, hogy tudjam, ki kapja a passzt. Van, aki a bal lábára kéri, van, aki a jobbra, és akad, aki területre. Ezek az apró részletek nagyon sokat számíthatnak, és rendkívül fontos, hogy helyzetbe hozzam a csapattársaimat. Ennek az én esetemben már természetesen kell mennie, régóta vagyok a szakmában.

Hogyan találsz helyet magadnak a középpályán?
Igyekszem megérezni, mi fog történni, ha ez sikerül, több időm jut a labdára. Ha csak akkor kezdesz el gondolkodni, hogy mi lesz a labdával, amikor az már nálad van, már késő. Tudnod kell, mennyi helyed van, és hol. Ha ez megy, akkor nem kell körbeszaladgálnod össze-vissza, mert koncentráltabb lesz a játékod.

Próbáltál már más sportágakból példát meríteni a helyes labdakezeléshez?
Igen. Szívesen nézem azokat a közvetítéseket, ahol labda is van a játékban. Nem számít, hogy kicsi-e vagy nagy, ettől el tudok vonatkoztatni. A mozgás­koordináció és a támadómozdulatok bárhonnan átültethetőek a futballra. Szeretem a teniszt és a kosárlabdát, előfordul, hogy golfozom. Nem vagyok valami jó benne, de tanulom, és javul a játékom. Ezekben mind megvan a labda utáni vágy és tisztelet.

Melyik középpályás játékstílus feküdt neked a legjobban?
Az attól is függött, kivel játszottam együtt. Emlékszem, a Real Madridban volt olyan, hogy előttem Cristiano Ronaldo, Ángel Di María, Gareth Bale és Karim Benzema küzdöttek. Ők nagyon szeretik az üres területre bejátszott labdát, amire aztán rávethetik magukat, mert bennük megvan ehhez minden képesség. Néhány nappal később Andrés Iniestával, Xavival és David Silvával edzettem a spanyol válogatottban, és ott már sokkal inkább szólt minden a kombinációkról, a rövid passzokról, és arról, hogy három a kettő elleni helyzeteket teremtsünk, amelyek­ből aztán előnyt kovácsolhatunk. Ott nem a terület és a kontra volt a fontos. Ismerned kell a csapattársaidat, ezen nagyon sok múlhat.

Több tízezerszer passzoltál pályafutásod során. Van kedvenced?
Volt néhány elég pazar átadásom, úgyhogy nehéz lenne most kettőt-hármat kiválasztanom. Inkább azt emelném ki, hogy ugyanolyan szívesen passzolok, mint amennyire örülök egy gólnak. Nekem sosem az volt a feladatom, hogy a hálóba vágjam a labdát. Minden arról szólt, hogy odaadjam a csapattársaimnak, akik majd helyettem a hálóba küldik, és ilyenkor nagyon boldog voltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)