Véletlenül akadtunk rá az internet bugyraiban a Will című, 2011-es angol filmre, de csodálkoztunk is volna, ha a filmipar nem fedezte volna fel magának az „isztambuli csodában” rejlő lehetőségeket, amikor is a Liverpool minden idők talán legjobb Bajnokok Ligája-döntőjében 0–3-as első félidő után egyenlíteni tudott a Milan ellen, majd a hosszabbítást követő tizenegyespárbajban el is hódította a legértékesebb klubtrófeát a török fővárosban.
Erre a mérkőzésre igyekszik minden akadályt leküzdve eljutni a fiktív történetben a 11 éves Will Brennan, akinél nagyobb Liverpool-szurkoló kevés van, fejből fúj minden adatot a csapattal és a játékosokkal kapcsolatban. A cím nem annyira fantáziátlan, mint amilyennek első ránézésre tűnik, nemcsak a főszereplő nevére utal ugyanis, az angolban a will szó a végrendeletet is kifejezi, és a kis Will voltaképpen utolsó kívánságot teljesít, küldetést hajt végre. Intézetben nevelkedik, miután édesanyja fiatalon meghalt, a helyzetet kezelni nem tudó édesapja pedig bánatában magára hagyta. Amikor 2005 tavaszán, három év intézményi lét után a végre megkomolyodó édesapa eljön érte, és kezébe ad két jegyet az isztambuli BL-döntőre, a kisfiú élete álma válik valóra. Ám az álomból hamar rémálom lesz, az apa váratlanul agyvérzést kap, és meghal, a jegyekről pedig kiderül, hogy hamisítványok voltak…
Az apák álmát a fiaik váltják valóra
Willt azonban nem olyan fából faragták: a tragédiasorozat sem tartotta vissza attól, hogy nekivágjon a nagy útnak Angliából Törökországba, és valóra váltsa a dédelgetett tervet: BL-döntőben látni a Liverpoolt. Ahogy az a road movie-k esetében lenni szokott, útja során különböző, érdekes alakokkal hozza össze a sors, akik olykor segítik, olykor akadályozzák küldetését. Közülük első számú szerepet kap Alek, a volt szarajevói futballsztár, akinek tönkretette az életét és a pályafutását a délszláv háború – a két sorsüldözött lélek hamar egymásra talál. Vajon sikerül bejutni a stadionba a nagy meccsre érvényes jegyek nélkül? Ilyenkor jól jön, ha a legendás Kenny Dalglish közelébe keveredik az ember… S mivel a végén az önmagát játszó Steven Gerrard és Jamie Carragher is felbukkan a filmben, sejthetjük, hogy épp olyan happy enddel végződik a film, mint amilyennel a Liverpool szurkolói számára az isztambuli döntő.
Jamie Carragher…
…és Kenny Dalglish is önmagát alakítja a filmben
A mozi pont alkalmas arra, hogy nosztalgiázzunk kicsit a tíz esztendővel ezelőtti legendás meccsről, és átéljük az azt övező atmoszférát, de összességében a Will meglehetősen gyerekes alkotás, kiszámítható történetvezetéssel, meglehetősen gyenge filmes megoldásokkal és lesújtóan lapos párbeszédekkel. Talán sohasem volt még ilyen nehéz megtöltenünk A legjobb szövegek című, szokásos keretes írásunkat, mert itt tényleg nincsenek jó dumák (Winston Churchill szavait kissé kifordítva: „Csak semmi fantázia, britek vagyunk…”). Szakmailag is nagyon dühítő, hogy a magyar forgalmazásban nem figyeltek arra, hogy a ’70-es években nem BL-finálék voltak, hanem BEK-döntők; hogy 2001-ben a Liverpool UEFA-kupát nyert, nem pedig Európa-kupát; és hogy a végén azt írják ki, a Liverpool 3–2-re nyerte meg a döntőt „büntetőrúgásokkal” – ez is rossz megfogalmazás, mert a ráadásban mindig tizenegyeseket rúgnak –, mintha előtte az a hat gólocska nem is lett volna. Ez az alkotás szerencsére semmiben sem hasonlít az isztambuli döntőre, mert nagy baj lenne, ha a filmnek kellett volna eladnia azt a meccset, és nem fordítva.
Úgyhogy a legjobb az egészben az, hogy meghallgathatjuk vagy ötször a csodálatos You’ll Never Walk Alone-t anélkül, hogy egyetlen Liverpool-meccset is meg kellene utána néznünk…
Bodnár Zalán
Will
Színes, szinkronizált angol játékfilm, 102 perc, 2011
Rendező: Ellen Perry
Forgatókönyv: Zack Anderson, Ellen Perry
Szereplők: Perry Eggleton, Damian Lewis, Bob Hoskins, Rebekah Staton
Osztályzat: •••
A legjobb szövegek
Will: Mit gondolsz, Simon, te vagy én vagy a többi ember újrahasznosíthatók vagyunk?
Simon: Hogy érted ezt?
W: Nem is tudom… Mint a műanyag, beolvasztják és bevásárló zacskót gyártanak belőle.
S: Zacskót?
W: Igen, valami olcsót, hasznosat.
S: Az anyag nem teremtődik, és nem pusztul el. Ezt maga Einstein mondta.
W: És mit mondott a szemétről?
S: Hát, Einstein azt tanította, hogy ami ma szemét, az holnap lehet csillag. És hogy a csillagok felrobbannak, és fénysugarakat lőnek ki az űrbe. Talán egy távoli bolygón valaki látja, hogy ragyogunk le a Mennyből. Szupernovák leszünk.
W: Steven Gerrard is egy szupernova. Olyan gyors, akár egy gömbvillám. Egyszerre több irányba is mozog, és mindig tudja, hogy miért. A labda a Hold, ő pedig a Föld. A lába mindig engedelmeskedik neki. Ő egy futball-szupernova.
„– Kisfiú, te nem vagy bosnyák, igaz?
– Nem, angol vagyok.
– Ó, angol! Akkor bizonyára egy kalózhajóról kerültél ide…”
Ellen Perry
A Londonban született író, producer és filmrendező a Dél-Kalifornia Egyetemen tanulta a „mozit”. Első alkotása egy dokumentumfilm volt 2000-ben, a Great Wall Across the Yangtze, amelynek narrátora Martin Sheen volt, és amellyel megnyerte a berkeleyi fesztivál nagydíját. Hasonló műfajú alkotás az egykori perui elnökről, Alberto Fujimoriról szóló is (The Fall of Fujimori, 2005), a 2011-es Will pedig az első nagyjátékfilmje.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)
