Szöveg Szöllősi György
Tekintsünk most el egy pillanatra attól, hogy általános felháborodás követte a film bemutatását, és alkalmat adott arra, hogy minden korábbinál többen vegyék a bátorságot arra, hogy beletöröljék a lábukat a magyar futballba, és tekintsünk el attól, hogy felfoghatatlan abszurdum egy vb-részvételről döntő mérkőzésen ilyen valóságshowt forgatni, és ha mindettől eltekintettünk, akkor valljuk be és szögezzük le, hogy fi lm nagyobb hatással még nem volt ránk.
Ha valaki akkor volt fiatal, amikor a film játszódik, azonnal könny szökik a szemébe a buszon, majd az öltözőben feltűnő magyar válogatott játékosok – Mészáros Bubu, Fazekas Kapa, Nyilasi Tibor, Garaba Imre, Bálint László, Törőcsik András és a többiek – láttán, akinek pedig ez nem adatott meg, az hajlamos elfelejtkezni a rettenetes Kádár Jánosról, és azt kívánja, bárcsak visszautazhatnánk az időben! És lenne egy meccsünk a Népstadionban, amelyen biztossá tehetjük a kijutást a vb-re, és nemcsak esélyesként lépünk pályára, de ahhoz méltón is játszunk, sőt nyerünk. És persze közben a stábnak arra is jut figyelme, hogy eljátssza a kameráknak önmaga szerepét.
„Az nem létezik, hogy ilyen alamuszi módon, Laci, elesel állandóan, és itt sántikálsz…”
A minden kommentár nélküli, olykor gyenge minőségű képekkel (a közvetítésjelenetek miért fekete-fehérek? – talán ez valami koncepció) nem lehet betelni; a tatai edzőtábor képei, Kálmán bá’ kockás zakója, a kísérő rendőrlada, az út mentén lelkesedő szurkolók, a Népstadion ismerős helyszínei, az érkező csapatot üdvözlő stadionigazgató, Schmitt Pál. A valódi kispadon (amely talán egy tornatermi iskolapad), a szervilis Mezey György, aztán Botár doktor, Tubi, a masszőrlegenda és néhány ismeretlen alak, feltehetően a BM csapatából. Egy pillanatra maga az alkotó, László György is felbukkan a képen, és neki is jut Mészöly puszijából és kedvességéből: „B…meg, Gyuri”. A kispadon ülők amúgy is minden gólnál összecsókolják egymást, majd a meccs után az öltözőben előbb a vezetők (köztük az MLSZ-elnök Szepesi György és az elnökségi tag Grosics Gyula) puszilgatják meg a győztes kapitányt, majd ő az összes játékost.
A művészet üti fel a fejét a ’66-os brazil–magyar közvetítés részleteinek bevágásával is, midőn Szepesi korabeli közvetítése a töröttnek hitt vállal is hősiesen küzdő, egykori kőkemény játékost, Mészölyt állítja szembe a fájdalomtól fetrengő aktuális sztárral, Nyilasi Tiborral, akitől az övéhez hasonló keménységet vár a pokróc, de csupaszív kapitány. Akinek a temperamentuma sajnos számolatlan, nemegyszer erősen szalonképtelen káromkodásban jelentkezik, és egy idő után tényleg az az ember érzése, hogy nem Mészöly megszerettetése, hanem lejáratása volt az alkotók célja. Amit persze ők váltig tagadtak akkor is, amikor 1981-ben főműsoridőben adásba került a felvétel, és félóra alatt több „k… vaanyád” meg k…vaisten” hangzott el, mint a Magyar Televízió addigi 24 esztendős történetében összesen. És mind a főszereplő, Mészöly Kálmán szájából. A harmadik gól utáni boldogsághullám tényleg megdöbbentő reakcióra ragadtatja Mészölyt, aki a ma már internetes szállóigévé nemesedett, saját rövidítést szülő (GYAKA) „Gyere, a k…va anyád!” mondattal szabadult fel a nyomás alól, és ölelte át asszisztensét, Mezeyt.
A film után az ország a káromkodások okozta sokkra emlékezett, a nemzetközi meccseken nem véletlenül nem engedik egy bizonyos távolságnál közelebb vinni a mikrofont a kispadhoz. Az ugyanis intim közeg, és csak a szűk szakmai stábnak van joga hallani az ottani beszélgetéseket, bekiabálásokat. Mészöly, akit eredetileg piedesztálra akart emelni a film, sutyerákként került ki a történetből, pedig a töprengő hadvezérből a szünetben zseniális monológgal a fiúkba lelket öntő taktikussá és a cserével zseniálisan kiváró edzőfejedelemmé kellett volna válnia a néző szemében a műben kibontakozó jellemfejlődés során. Ma így is lenyűgöz bennünket a miliő, a legendákká nemesült futballisták látványa, a világbajnokságra kijutás, amelyről 28 éve (cikkünk 2013-ban készült – a szerk.) csak álmodozunk. A ma már inkább komikus, mint felháborító közönségesség eltörpül ahhoz a mocsokhoz képest, amely a televízióműsorokat elöntötte. A korabeli sápítozó kritikusok helyett mi azokkal a (mozgássérült, hiszen őket engedték be a futópályára) szurkolókkal vagyunk, akik a film végén mankóval, kerekes székkel „szaladnak” a pályára, hogy csókolják a földet, a játékosokat, és hálát adjanak az égnek a csodáért.
„Imikém, hát nem kell neki fölmenni, hát direkt megmondom!”
Végül az öltözőbeli pezsgőzés közben kimerevedik a kép, és a rádióhíreket halljuk a bemondók szenvtelen hangján: „Egy sporthír. Mint arról a koraesti rádió-, illetve és tévéközvetítésből már bizonyára értesültek, a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki selejtező-mérkőzésen a Népstadionban négy egy arányban legyőzte Norvégia csapatát. Ezzel a győzelemmel a magyar csapat kivívta a spanyolországi labdarúgó-világbajnokság huszonnégyes döntőjében való szereplés jogát. Az időjárásról…” Hátborzongató.
„Tudod, kit kéne még behozni? Nem a Nácit, a Szántót kéne behozni, hogy a Nyilasi mentesítve legyen egy kicsit az izébe.”
„Amit a Laci, a Törőcsik és a Fazekas csinál, az megint semmi, gyerekek.”
„Nem lehet, Laci, negyvenöt percig, ha összeesel, ölben kell lehozzanak vagy hordágyon”
LÁSZLÓ GYÖRGY (1931–2011)
Segédmunkásként, villanyszerelőként és textiltechnikusként kezdte, majd 1961-től a Magyar Rádióban turnusvezető, rovatvezető, a szórakoztatóosztály vezetője, később a sport- és szórakoztatófőosztály megbízott főszerkesztője. Portréfilmet jegyez Mészöly Kálmánon kívül egyebek mellett Domján Editről, Latinovits Zoltánról vagy Básti Lajosról. 1994 és 1995 között a Magyar Televízió szórakoztató műsorok stúdióját vezette.
„…és Mészöly Kálmán a kapitány”
Magyar portréfilm, 1981
Rendezte: László György
Operatőr: Gulyás Buda
Szereplők: magyar és norvég labdarúgók
Zene: Pink Floyd
Osztályzat: •••••
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. novemberi számában.)
