Macsó szappanopera: a Góóól-trilógia

Szöveg Bodnár Zalán

Olyan nagy sikert aratott a mozi­pénz­tá­rak­ban 2005-ben a Góóól! című amerikai játékfilm, hogy azóta már két folytatás is elkészült. A készítők szándéka könnyedén átsejlik a mozivásznon, ugyanaz a koncepció mozgatja, mint a honi Story4 tévécsatorna üzemeltetőit akkor, amikor az egész napos szappanopera- és sorozatáradat közepébe csütörtök esténként betesznek egy Európa-liga-mérkőzést, csak éppen ellentétes előjellel. Míg a magyar csatorna ezzel a férfinézőket – és persze a férfiaknak szóló termékeket reklámozó cégeket – szándékozik megfogni, addig a Góóól! cím produkció a női nézők felé nyit a futballban, és mindazok felé, akik nem egy sportágat, hanem egy átélhető történetet kívánnak fogyasztani.

Az ugyanakkor dicséretes, hogy lényegében ez az első játékfilm, amelyet Hollywood a „soccernek”, az európai futballnak szentel – persze, pont ráérezve az Egyesült Államok egyre gyarapodó spanyolajkú népességének igényére. Amely persze nemcsak a szappanoperát, de a futballt is igencsak szomjazza.

Nincs hát meglepetés, a történet teljesen hollywoodi: Santiago Munez (Kuno Becker), a szegénysorból származó mexikói menekült pici gyermekkorában egy labdát szorongatva szökik át a családjával a mexikói-amerikai határon, de aztán már a csillagos ég lesz számára a határ. A mélyszegénység egyetlen kitörési lehetőségeként tekint a focira, mindent a futballkarriernek rendel alá, és hosszú kálvária után el is éri célját, a Newcastle profi labdarúgója lesz, sőt, még az egészségügyi személyzet legszebb ápolónőjének, Roznak a szerelmét is elnyeri. Így zárul a történet, amelyről akkor még nem lehetett tudni, hogy újabb részekkel folytatódik, ám a jegybevétel és a Real Madriddal kötött szerződés életre hívta 2006-ban a második részt is, amelynek alcíme: A valóra vált álom.

S mi más is lehetne ez a valóra vált álom, ha már a Real Madrid a nevét adta a produkcióhoz, mint az, hogy hősünk kinövi a Newcastle-t, és a Real Madrid sztárja lesz. Előbb persze a kispadon kezd, de a tündérmese újra életre kel, és találják ki, ki szerzi a győztes gólt 2006-ban a Bernabéu-stadionban rendezett Real Madrid–Arsenal (3–2) BL-döntőn? Ugye, hogy sohasem találnák ki? (Zárójelben tegyük hozzá a történeti hűség kedvéért: a Galaktikus-korszak Real Madridja természetesen csak álmaiban járt BL-döntőben, mint ahogy Madrid sem rendezett BL-döntőt, csak 2010-ben.)

A film nagy vonzerejét egyébként épp az adja, hogy a szereplők magukat adják, vagyis nem színészek alakítják Zidane-t, Raúlt, Sergio Ramost, Florentino Pérez Real-elnököt, Ronaldót vagy Beckhamet, hanem ők maguk, és ennyi futballcsillagot aligha szedett össze bárki is egy filmforgatásra korábban. A meccsjelenetek bemutatása is egyedi, korábban filmen nem látott módszerrel történik: valós meccsekből vesznek ki valós jeleneteket, és ebbe ágyazzák bele a főszereplő és a legfőbb mellékszereplő, a szintén a Newcastle-ból a Real Madridba igazoló Gavin Harris (Alessadro Nivola) figuráját, igaz, az ő közbevágott jeleneteik ugyanolyan gagyik és életszerűtlenek, mint minden más sportfilmben.

Az is szemet szúrhat sokaknak, hogy Santi Munez története mennyire hajaz Javier „Chicarito” Hernándezére, aki ugye, szintén Mexikóból érkezve (igaz, nem a szegénységből, hiszen apja is válogatott futballista volt) lett a Premier League-csapat Manchester United sztárja, majd onnan igazolt idén nyáron a Real Madridba, ahol szinte szó szerint épp azok voltak első szavai („Az álmom vált valóra”), mint a Góóól! 2. alcíme.

Ám Beckham színészi játéka ide, szívbemarkoló történet oda, a második rész – amely már nem is amerikai gyártású, hanem spanyol-német-angol koprodukció, más rendezővel – kritikailag már vállalhatatlan alkotás, harmatos, lapos és giccses, a 2009-ben a mozikba került Góóól! 3. pedig már olyan bűn rossz, hogy a magyar forgalmazásban már meg sem jelent, szinkronizált vagy feliratozott formában még az internet bugyraiban sem lelhető fel. Persze, elvenni senkinek sem akarjuk tőle a kedvét, van, akinek az Üvegtigrisből vagy a Torrentéből is a harmadik rész tetszik a legjobban.

De mi szóltunk.

 

 

Danny Cannon (Luton, 1968–)
A Góóól! legjobban sikerült első részének rendezője forgatókönyvíró és producer is. 1987-ben, 19 évesen elnyerte a BBC-nél az Év fiatal televíziós rendező díjat a Sometimes című kisfilmjével. 1993 óta főleg az Egyesült Államokban dolgozik, olyan sikerfilmeket rendezett, mint a Dredd bíró (1995), a Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (1998), a Sötét zsaruk (2009), a Nikita (2010) vagy legutóbb A kiválasztottak (2013). Ő rendezte a népszerű CSI: A helyszínelők című tv-sorozatot is. Futballrajongó, az amatőr Hollywood United FC játékosa.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)

Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!