Kusturica filmje az isteni Diegóról

Szöveg Szöllősi György

Ha például a moziprogramban szerepel egy futball témájú film, mi ott leszünk a közönség soraiban, de előkotorjuk a régi videokazettákat, megsárgult sportkönyveket is, hogy pótolhassuk mindazt, amit Önök esetleg elmulasztottak azáltal, hogy az elmúlt évtizedekben nem volt idehaza FFT magazin.

Van, akinek a Diego név Forlánt jelenti, a lányomnak meg például a rajzfilmhőst, aki állatokat ment a dzsungelben. De Diego az én generációmnak és a világ nagy részének Maradona, aki olyan futballista volt, hogy arra nincsenek szavak. Arra meg pláne nincs, hogy mit is jelent ő nekünk, mit Argentínának, Nápolynak, Latin-Amerikának vagy éppen Angliának. De hátha a film képes elmondani az elmondhatatlant… Főleg, ha a filmet Kusturica csinálja, akiről úgy tudjuk, hogy ismeri az emberi lélek mélységeit, tudja ironikusan nézni a drámát, és véresen komolyan a hülyeséget. Tud sírva vigadni és vigadva sírni, ami éppen úgy alapkövetelmény a Buenos Aires-i nyomortelepen, mint a nápolyi éjszakában vagy a belgrádi utcán (hogy másról most ne beszéljünk).

Lelkesedésünket mérsékli, hogy sokan, akik már látták a filmet (a sportnapilap egy időben olcsón odacsapta az újság mellé a papírtokos DVD-t), egyöntetűen állítják, hogy „szar”.

Nos, tény, hogy túlzás az, amiről a rendező maga beszél a vásznon, nevezetesen, hogy „a legjobb filmet” forgatta Maradonáról. Ahhoz képest, hogy öt éven át készült a mozi (ehhez hozzájárult a főhős klinikai kezelése és haláltusája is), az első húsz percből nem tudunk meg sokkal többet annál, mint hogy Emir Kusturica zavarbaejtően hasonlít Tóth Tibire, az egykori Kispál és a Borz zenekar menedzserére, hogy George Bush „egy emberi hulladék”, és hogy a film jó részben arról szól, hogy a rendezőnek sikerült az alany bizalmába férkőzni, és hú, de nagyon filmet forgatnak most ők (tisztára mint Esterházy Péter, aki arról írt műfajilag behatárolhatatlan futballkönyvet a németországi vb előtt, hogy őt felkérték a németek, hogy írjon könyvet a futballról a németországi világbajnokság előtt). Ez nem l’art pour l’art, hanem ez bénaság, lustaság, fantáziátlanság és persze szemétség azokkal szemben, akik Maradona és Kusturica kettőse hallatán a csodában reménykednek.

A csoda az, ahogyan Diego futballozik, ez egyértelműen kiderül a filmből (is), de ehhez talán a YouTube is elég volna, nem kellene Emirnek hússzor Buenos Airesbe utaznia. Elnézve ezeket a gólokat, ezt a labdakezelést, ezt a zsenialitást, megint és megint meg kell állapítanunk, hogy mennyire sajnálatra méltó az a nemzedék, amely azt hiszi, hogy Lionel Messi a csúcs (és ez tényleg nem ellene szól, mert például Wesley Snejider is szupersztárnak számít mostanság). Micsoda finomság, milyen ütemérzék, milyen ötletek. Tényleg óriási játékos lehetett volna. Nem mi vagyunk pikírtek, Maradona mondja a filmben Kusturicának, ugyanazzal a keserűséggel, ahogy az alkoholista Karcsi bácsi minden héten kétszer elmeséli a kocsmában, hogy milyen klasszis lett volna, ha a szemét edző az ifi II-ben nem a Kovács III-at játszatja helyette állandóan, hogy „Milyen játékos lehettem volna, ha nem nyúlok a kokainhoz!”

Megnyugtatásául (nem szorul rá, persze) közöljük, hogy így is jobb lett, mint a ma pályán lévők bármelyike, de persze lehetett volna igazán nagy sportember is, amit elszalasztott. Igaz viszont, hogy nem is volt ez a célja. Ő már tizenévesen megmondta („Fel van véve” – henceg), hogy vesz az anyjának egy házat, meg fog nősülni, és világbajnok lesz Argentínával. De hogy utána mi történik majd, arról nem volt elképzelése előzetesen, ma pedig rengeteg korábbi tette miatt van lelkiismeret-furdalása. Érdekes és megrázó hallgatni, ahogy beszél, döbbenetes látni, mennyire szeretik őt. A lányaival el nem töltött közös időt sajnálja elmondhatatlanul, helyette bulizott, drogozott, ünnepelt. De vajon ki tudná feldolgozni azokat a reakciókat, amelyeket varázslatos futballtudása kiváltott, kivált az emberekből? Persze, a film nem tárgyalja igazán ezeket a nagy kérdéseket, amikor mégis polemizálni kezd, az borzalmas. Vagy az eredeti összekötő szöveg, vagy a fordítás minősége miatt. A Tony Blairt, Ronald Reagant és más nyugati politikusokat kifigurázó animációk szánalmasak és primitívek, a vissza-visszatérő bejátszások a Maradona-egyház szertartásairól pedig ízléstelenek és erőltetettek.

Kusturica mindenesetre jól dekázik és fejel, szegény édesanyja meghalt a forgatás közben, és Maradona kórházi kómába esésről saját (mégoly remek) filmje, a Macskajaj jelenetei jutnak eszébe a tetszhalott Zarije bácsi szenvedéseivel.

Maradona állandó testi-lelki megújulása tiszteletet parancsol, a bibliai elveszett és megkerült bárány ő, aki talán sokkal többet ér, mint a mindig engedelmes birkák. Kusza politikai fejtegetései és (latin-amerikaiként némileg elfogadható) vonzódása a demagóg kommunista terroristákhoz, viszont méltatlan futballistaként kifejtett hatalmas hatásához. Közhelyeket és féligazságokat képes csak hajtogatni (közben olybá tűnik, mintha naivan azt gondolná, hogy Robert de Niro azonos az általa alakított bokszolóval), ugyanakkor feledhetetlen góljaihoz méltó, költői elszólásai vannak. Ilyen a világhírű, zseniálisan kétértelmű kijelentése is, miszerint az angolok elleni kezezéses gólja alkalmával „Az Isten keze” nyúlt bele a meccsbe. A XX. század egyik legnagyobb hatású kijelentése ez. Ugyanez a filmről a saját kategóriájában nem mondható el.

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. februári lapszámában.)