Grosics Gyula önéletrajzi filmjének díszbemutatóján, a Millenárison
„Ha egy mozdulatba akarnám fogni az én eddigi életemet, hát jobban, szemléletesebben nem is tudnám, csak így: Egy magas, sovány gyerek ül egy sámlin a félhomályban, felsőtestével kissé hátrahúzódva, jobb karját kifelé fordított tenyérrel magasan a feje felé emelve…”
Ratkó József költő írja ezt magáról önéletrajzában, és nem véletlenül hozakodom elő vele épp ebben a cikkben. Sokat gondolkodtam, mi volna az a mozdulat, amivel leírhatnám Grosics Gyulát. Egy vetődés? Az, ahogy fejjel szalad a kapufának? Nem. Ha becsukom a szemem, és Grosics Gyulára gondolok, egy kemény arcú fiatalembert látok, széken ülve, aki konokul hallgat. Hallgat a vallatólámpa fényében, a pártünnepélyen – és hallgat akkor, amikor mások úgy érzik, már nem lehet tovább hallgatni.
Kislány voltam, amikor először láttam. Semmit sem tudtam róla, „csak” a legfontosabbat: valaha a világ legjobb kapusa volt. Négyen ültek egymás mellett: ő, Hidegkuti, Puskás és Buzánszky, a falunk futballpályája mellett, egy siserahadnyi gyerek között. Öcsi bácsi kacagott, sztorizgatott, a többiek be-bekapcsolódtak az anekdotázásba – Grosics ült és hallgatott. Odaléptem hozzá, zavaromban megnémulva nyújtottam felé a kezemben szorongatott könyvet. Rám nézett – elzsibbadt mindenem –, és néhány pillanat múlva azon kaptam magam, hogy beszélgetek Grosics Gyulával. Egész pontosan ő beszéltetett: melyik a kedvenc csapatom, és miért szeretem a focit?
Innentől imádtam Grosicsot. Visszamenőleg, képzeletben. Fogalmam sem volt sötétített ablakos autókról vagy csempészett selyemharisnyákról, azt sem tudtam, hol van az Andrássy út 60. Számomra csak „a Grosics” létezett, aki móresre tanította a világ összes csatárát, és akinek világsztárként se derogált beszélgetni egy kislánnyal.
Felnőttem, itt ülök a Millenárison a Keresztlécen című Grosics-film vetítésén (cikkünk 2011 áprilisában jelent meg – a szerk.). A vásznon Grosics – ül, és kivételesen mesél. Nem biztos, hogy a legfontosabb dolgokról kérdezik. Mert ma már persze ismerem a Pipa utcai sarok történetét, az elrabolt válogatottságokat és a vidéki száműzetést, mégis azt szeretném, ha ezek nélkül emlékezhetnénk rá. Jó volna egy film, ami csak arról szól, hogyan dolgozta ki saját edzésmódszerét, milyen volt kesztyű nélkül védeni, hogyan jut el valaki oda, ahova ő – ez még nem az a film. Pedig, ha a dolgok mélyére nézünk, irtózatosan egyszerű ez a képlet, pont olyan, amilyennek kislánykoromban láttam: Grosics Gyula a futballtörténet tíz legjobb kapusának egyike.
Grosics kérdésére, arra, hogy miért szeretem a focit, egyszerű a válasz. Hogy miért? Azért, mert voltak, vannak olyan játékosok, mint ő. Akiket szerdán a csillámló fal előtt vallatnak, vasárnap pedig egyenes gerinccel tudnak a pályán állni – és nem csak a kapuba nem veszik fel a kesztyűt.
Csepelyi Adrienn
Keresztlécen
Forgatókönyv: Kő András A Grosics című könyve alapján
Producer: Kálomista Gábor
Rendezte: Csillag Manó
Osztályzat: ••
A legjobb szövegek
„Van egy reflex az emberben, hogy vészhelyzetben a valóságot nem szabad elmondani.”
„Mondtam, hogy én már gyerekkoromtól fogva a Honvédhoz akartam menni – még nem is volt akkor Honvéd…”
„Szerettem volna elsüllyedni minden egyes gólnál.”
„A kapus egyedül van, hát ki segít neki, a háló? Ha a háló segít, már rég megette a fene az egészet…”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. áprilisi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
