Pontosan három héttel a hivatalos magyar bemutató után az Uránia moziban ülök, A közös szenvedély kezdő képkockáit várva. Rajtam kívül még ketten vannak, egy nyolcéves forma gyerkőc a nagymamájával, aki nem szűnő lelkesedéssel hallgatja az unokáját James Rodríguez góljáról és a Costa Rica-i csodáról (ejh, szegény nagymamám is mindent tudott anno Van Bastenről…).
Pontosan három héttel a hivatalos magyar bemutató után ez az egyetlen fővárosi mozi, ahol még játsszák a filmet, a multiplexek néhány nap alatt ki is kapták a kínálatból. Aligha árulunk el nagy titkot, ha közöljük: a FIFA történetét bemutató, csaknem teljes egészében a FIFA által finanszírozott mozi nagyobbat bukott, mint a spanyol, az angol, az olasz és a brazil válogatott együttvéve a világbajnokságon.
Pedig ha évek múltán három mondatra emlékezni fogunk a vb magyar közvetítés-sorozatából, akkor erre a háromra biztosan: „Az anyagi helyzetünk katasztrofális! Itt ez a Blatter, úgy tűnik, van tehetsége pénzt keríteni. Minden adottsága megvan, de egyetlen kis hiba, és repül.” Ki felejthetné, hiszen ilyen kampányt sportfilm még aligha kapott a közszolgálati tévében, minden vb-műsorban lenyomták vagy ötször az előzetest.
Alig-alig palástolta az üzenetet a FIFA, Sepp Blatter elnök legelőnyösebb tulajdonságát helyezte a kirakatba, vagyis azt a sikertörténetet, hogy ő az az ember, aki a világéletében csóró FIFA-ból gazdasági szuperhatalmat csinált. Most, hogy évek óta a világszervezet kapcsán csak korrupcióról, botrányról, korlátoltságról, kapzsiságról és ostobábbnál ostobább szakmai döntésekről hallani, nem csoda, hogy a FIFA-nak óriási szüksége volt egy filmre, amelyben a szebb arcát mutathatja meg. Így aztán a film pontosan az, aminek sejteni lehetett előzetesen is: szerecsenmosdatás.
Ettől persze még lehetne jó. De nem lett. Viszont nem szállunk be a gyalázási versenybe, úriember döglött oroszlánt nem rugdos, tulajdonképpen minden recenzió a földbe döngölte helyettünk is a francia Frédéric Auburtin alkotását. A legfőbb baj, hogy a produkció nagyon nagyot akart markolni, a lehetetlenre vállalkozott, egy óra ötven perc alatt nem lehet feldolgozni a 110 éves (na jó, 100, mert a történet 2004-ben zárul) FIFA történetét, így a hangsúlyjeleket rendkívül önkényesen lehetett csak kitenni. Kicsit olyan, mint az ismeretterjesztő csatornák dramatizált dokumentumfilmjei, azzal a különbséggel, hogy ebben nem névtelen színészek, hanem világsztárok játsszák a szerepeket (Gérard Depardieu borzasztóan rossz Jules Rimet, a Kutyaszorítóban Mr. Orange-a, Tim Roth viszont tök cuki Blatter).
Ráadásul a nagyobb időbeli ugrásokat egy napjainkban zajló grundcsata szótlan és giccses képeivel vezetik át, amely egyrészt teljes dramaturgiai katyvaszt eredményez, másrészt az első pillanattól sejteni lehet, hogy szájbarágós vége lesz, amelyben megdicsőül a női futball. Ez tehát a FIFA válasza a botrányokra: tessék, itt ez az esendő, de jó ember, ez a Blatter, aki ugyan bűnbe esik olykor, mint bármelyikünk, ám rendíthetetlen élharcosa a harmadik világ felzárkóztatásának, a rasszizmus elleni küzdelemnek és a női emancipációnak – bár a néhány évvel ezelőtti „forrónacit a női focistáknak” címkéjű ötletét gondosan elhallgatták.
A svájci főnök ezzel menti fel magát évek óta, hogy lehet itt kérem bármit híresztelni a FIFA-ról meg róla, a lényeg úgyis a játék, az emóció, az érzelmi töltet, hiszen a futball már eleve jobbá teszi a világot. És amikor útjára indul a labda, akkor semmi más nem számít, és megbocsátunk az öregnek mindent, mert ő is ugyanazért rajong szívből az ’54-es berni döntő óta, ami nekünk is a legszentebb szenvedélyünk.
De azt azért mégsem gondolhatták komolyan, hogy ezt bárki meg fogja nézni a moziban.
Bodnár Zalán
A közös szenvedély (United Passions)
Színes francia játékfilm, 2014, 110 perc
Rendező: Frédéric Auburtin
Forgatókönyv: Frédéric Auburtin, Jean-Paul Delfino
Szereplők: Tim Roth, Gérard Depardieu, Sam Neill, Thomas Kretschmann
Osztályzat: ••
A legjobb szövegek
„Az embereknek ilyen hősök kellenek. Muhammad Ali, Jesse Owens és különösen Pelé többet tett az emberiségért, mint a politikusok, a futball pedig többet tett a világbékéért, mint az ENSZ.”
Blatter: „Nem felelhetek az elődöm tetteiért. Nem én sikkasztottam.”
Willcox, az újságíró: „Az Isten szerelmére, Ön volt a főtitkár. Vagy tudott róla, és akkor bűnös, vagy nem tudott, és akkor ostoba.”
XY: „A szövetség sárba tiporja Önt!”
Blatter: „Farmon nőttem fel, nem félek a sártól.”
Frédéric Auburtin (1962–)
Marseille-ben született rendező, forgatókönyvíró, dramaturg, 1990 óta dolgozik a filmszakmában, A közös szenvedély a hatodik mozifilmje. Tévéfilmjei között emlékezetes a Volpone című kosztümös komédia Gérard Depardieu-vel, míg egészestés mozifilmjei közül kiemelkedik a Híd két part között (1999), a San Antonio (2004) és a Párizs, szeretlek! (2006).
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. októberi számában.)
